Breitling kontra Longines, avagy két érdekes öreg automata bemutatása

Jelen írásomban két, korban egymáshoz igen-igen közel, stílusában, műszaki megoldásaiban azonban igencsak távol álló órát mutatnék be. Az egyik egy aranytokos Longines, amely kifejezetten elegáns, ugyanakkor kényes modell, a másik egy szintén igen visszafogott, klasszikus eleganciájú, ám a maga korában igencsak strapabírónak számító Breitling.

Lássuk hát elsőként a Longinest! Elegáns, finom megjelenésű óra, és az automaták esetén nem túl gyakori módon kis másodperces kivitelű. A tok egyszerű, két részes masszív 14 karátos aranytok, benne sárgaréz tokbetéttel – egészen szokásos megoldás. Az óra 1954-es évjárat, a tok az USA-beli Wittnauer-Longines gyártmány, ez anno a vámszabályok miatt készült így, ugyanis a svájci szerkezetet az USA-ban készített tokba szerelve belföldinek minősült, így jóval kisebb vámterhek sújtották. Emiatt a Longines tudtommal vegyes-vállalati formában működött együtt a jónevű USA-béli Wittnauer ékszerészcéggel, és ezek a tokok jellegzetesen mások, mint az európai piacra készültek – a szerkezetek persze azonosak. A tok állapota remek, a számlap azonban felújításra szorult egy beázás miatt – ez a tok nem biztosított különösebb védelmet.

A szerkezet egyszerűen beül a tokgyűrűbe, és a számlapon támaszkodik, más rögzítése nincs is – meglehetősen megszokott megoldás volt annakidején. Emiatt a számlap és annak lábai is erősre méretezettek, nincs is ezzel gond. A szerkezet Longines 19A típusú, 17 köves, nagyon szépen kidolgozott, gyöngyözött felületű, finom megjelenésű – és meglehetősen szennyezett, akadozva, bágyatagon lengedezik, bizony ráfér a nagytakarítás!

Először is leemelem a rotort. Ezt egy kis csavarral rögzített acélnyelv tarja a helyén. Az automatika meghajtását a rotorra felütött kis szívidom biztosítja, ez elég érdekes megoldás, általában excentert alkalmaznak. A szívgörbe profilja – amelyet az összes kronográf nullázó elemeként már ismerhetünk – arról nevezetes, hogy kerületének – bármely irányból is járjuk be – egyetlen legmélyebb pontja van, így tehát ha ezt megtámasztjuk egy csúccsal vagy görgővel, akkor nyugalmi helyzetben mindig ezen pontnak megfelelően egy adott pozícióban áll meg. Itt ez úgy van méretezve, hogy a rotor nagyjából a korona irányában áll meg mindig – vagyis a „lógatott” kézen lefele néz, és a kéz bármilyen elmozdulására kilendül ebből a helyzetből. Érdemes közelebbről is szemügyre venni az automatikát!

Nos, ez egy klasszikusan egyszerű CAM automatika, láthatóan közvetlen leszármazottja a kalapácsos konstrukcióknak, olyannyira, hogy vélhetően egy ilyen szerkezet áttervezéséből született. Az elv igen egyszerű: a rotor szívidomát egy kis, rugóval nyomott karon levő görgő támasztja meg, így bármilyen irányú elmozduláskor a kar is elmozdul, és egy kis acélkilinccsel foganként tolja maga előtt az automata felhúzó kerekét. Ezt a kereket egy másik kis rugós kilincs biztosítja visszafordulás ellen. A konstrukció igen kis elmozdulást is hasznosít, ellenben nagy elmozdulásokat is csak kismértékben tud hasznosítani – valamit valamiért.. A kidolgozás szép, különösen gondos részlet, hogy a kis acélgörgő belsejében nagyméretű zafír csapágyat láthatunk, ezen forog a görgő. Ez valóban egy igénybe vett rész, célszerű is volt minőségi módon kivitelezni. A rotor maga bronz csapágyat foglal magában, és ezen forog el a központi, fix acél tengelyen.

Maga az automatika tulajdonképpen roppantmód egyszerű, az alábbi alkatrészekből áll:

Leemelve az automatikát egy önmagában (kézi-felhúzósként) is tökéletesen működőképes Longines 19 típusú 15 köves alapszerkezetet láthatunk, amely az alapszerkezettől csupán a rugóházba tett csúszófékben tér el. Megnövelték az alaplemez átmérőjét is – ez a szerkezet eredendően a felső csapágylemezek által mutatott átmérőjű lenne, de ez semmiféle szerkezeti változtatást nem igényelt, így egy jól bevált, minőségi alapszerkezetre lehetett automatát építeni – így járt el anno a Rolex és sokan mások is:

A szerkezetet megfordítva is látható a gondos kidolgozás. Az alaplemez itt is gyöngyözött, a kidolgozás kifogástalan. A felhúzó-állító szerkezet klasszikus, egyszerű körmös konstrukció, legfeljebb az az érdekes, hogy még egy biztosító rugót alkalmaztak a váltókarnál. Ennek oka feltehetően az lehetett, hogy mivel anno még túl sok tapasztalat nem volt az automatákkal, ezért tartottak attól, hogy a biztosító rugó esetleges törése esetén károsodhat a szerkezet. Ebben a konstrukcióban (és persze a sok másféle automatában) ugyanis a felhúzó automatika tekeri a hornyos kereket (és az egész koronát is), és e kis szerkezetben a hornyos keréknek van olyan köztes állapota, ahol a mutató és a felhúzó szerkezetet mindegy „rövidre zárja”, így esetleges károsodást okozhat az ilyenkor „blokkoló” automatikában. Nem hiszem, hogy erre amúgy valaha is sor kerülhetett volna, de mindenesetre felkészültek mindenre.

A futómű ellenben tényleg abszolút hagyományos, semmi különlegesség nincs benne. Áll a szokásos órakerékből, közkerékből, másodperckerékből – amelynek a számlap felé kivezetett tengelyén ül a másodpercmutató – és a gátkerékből. Szépen kidolgozott, konvencionális megoldás, az egész futómű egy híd alatt bújik meg:

A rugóház is konvencionális kialakítású, egyszerű acélszalag rugósfékkel, és különösebb kopás nélkül, ellenben tisztességesen elszennyeződve. Kis is kell tisztítani alaposan!

A billegő kis, filigrán, ám finom kidolgozású alkatrész. Arany csavarokkal, Breguet spirállal szerelt, precíz jószág. A hajszálrugó rendesen felmágneseződött, össze-összeragadt, csak alapos, többszörös demagnetizálástól jött teljesen helyre. Az ütésbiztosítás egészen hagyományos Incabloc, érdekes viszont, hogy a fedőkő színtelen zafír, amelynek nagy előnye, hogy könnyen szemügyre vehető a csapágyak és az olajozás állapota:

A horgony kis, láthatóan kézzel, reszelővel is „fazonírozott” kis híd alatt ül (az igazítás gyári, még nikkelezés előtt történhetett). Ez igen alaposan megfogja, megvezeti a picinyke, ám egészen kirívóan gyönyörűségesen kidolgozott horgonyt. Ilyen szép horgonyt csak jobb Rolexekben és veretes régi zsebórákban szokott látni az ember, gyönyörűen eldolgozott élek, polírozás, érdemes megnézni!

A mutatók sárgára edzett acélból készültek, és a számlapot is megtámadó beázás az ő állapotukon sem javított túl sokat… Rozsdátalanítás után a végüket újrafestettem világító LC33-as festékkel, az eredeti állapotnak megfelelően.

A szerkezet összerakva szépen, hibátlanul jár, a vibrográfon egyenes, bizalomgerjesztő vonalat húz. A pozíciókat váltogatva pici, pár másodperces, de azért érzékelhető helyzeti hibát mutat, nyilván lapos spirállal rosszabb lenne az eredmény, de a finom méretekhez és az apró billegőhöz viszonyítva ez is jó eredmény, az óra közel kronométer pontosságot is tud teljesíteni. Megjelenése is szép, klasszikus, elegáns:

Térjünk akkor hát át a következő „versenyzőre”, jöjjön a Breitling!

A márka mindig is hangsúlyozottan sportos arculatához mérten ez az óra rettentő visszafogott, mondhatni klasszikusan elegáns. Még a megelőző, ékszeróra jellegű Longineshez mérten is visszahúzódó, egyszerű megjelenésű. A számlap szép, eredeti állapotú, rajta elhasználódás csak egész csekély mértékben látható, picit „érett” lett, de ettől talán még szebbé is vált, mint a jó óbor. J Ez az óra az 1950-es évek közepe-vége felé készülhetett, tehát hasonló korú a Longineshez, de műszaki megoldásaiban erősen más irányvonalat képvisel.

A tok itt is kétrészes, de egészen más kialakítású. Kissé kúpos, kecses kialakítású réz tokközép csavaros acél hátlappal. A tokgyűrű krómozott, nagyon szorosan ül a helyén, és a szerkezetet hozzá két csavarral rögzített acélnyelv fogja hozzá. A tokgyűrű moccanás nélküli helyzetét egy, a hátlapba illeszkedő acélrugó biztosítja, és mind a hátlap, mind a korona csöve gumigyűrűvel tömített. Az órában egyszerű plexi van, ám a tok pereme kettős, a belső, kissé nagyobb átmérőjű peremen ül fel tulajdonképpen a plexi, de felette van egy késélességű kis körbefutó perem, amely kissé belevág a beszorított plexibe, így biztosítva a vízzáróságot. A tok nem komoly nyomás elviselésére készült, de egy kis vízbemártás vagy ráfröccsenő víz nem tud neki ártani. Állapota megfelelő, megbízhatóan zár, de korántsem olyan érintetlen, mint a Longines aranytokja, mind a hátlap, mind a tokközép láthatóan kopott, a márkajelzett korona is kissé lekerekedett, az aranyozás eltűnt róla. Polírozás és újraaranyozás után szép állapotú, de így is látható, hogy ezt az órát nagyon sokat használták, érdemes tehát megnézni, milyen hatással volt ez a szerkezetre!

A szerkezet Felsa Bidynator 4000 típusú, tehát nem a Breitling saját szerkezete – mint ahogy ilyet sajnos a Breitling soha nem is készített, haragszom is e miatt a cégre. Persze az óra ettől még lehetne remek, és saját szerkezettel is lehet igen középszerűt is alkotni.. A szerkezet 21 köves, 1942-től gyártott konstrukció, a Bidynator típuscsalád elnevezés is utal a mindkét irányba felhúzó automatikára. Kifejezetten minőségi órák számára készítették, találkozhatunk vele korabeli jobbféle Dubey&Schaldenbrand, Enicar, Fortis, Girard-Perregaux, Juvenia, Marvin stb.. órákban is. Szépen kidolgozott, de külön nem díszített, igen jó állapotú szerkezet, azonnal feltűnő érdekes ütésbiztosítással.

A számlap felől is ez köszön vissza: semmi különös, de minden a helyén van. Erős, robusztus felhúzó-állító szerkezet, és feltűnő, hogy a váltókart rögzítő rugó (szotoár) nincs a szerkezetben, feltehetően a tömített korona kényelmesebb mozgathatósága miatt nagyobb holtjátékot adtak a felhúzó-tengelynek. A kidolgozás itt is jó, de ez feltehetően a gyári állapot, hisz ez a szerkezet eleve igényesnek készült.

A rotort egy kis, a tengely közelében egy nyilacskával is szimbolizált irányba eltolható biztosító rugó rögzíti a tengelyhez, amely szépen polírozott kis acél tengely, fixen beépítve az automatika hídjába. A rotorban rubin csapágy-gyűrű gondoskodik annak könnyű mozgásáról, és az automatát a rotorral egybeütött kis fogaskerék húzza. Lebontva a felső hidat szemügyre vehető a teljes automatika:

Az elv tulajdonképpen egyszerű, két, tengelyirányban kis mértékben elmozdulni képes fogaskerekecske gondoskodik a rotorról kapott nyomaték átadásáról, egyszersmind a szükséges irányváltásról. Az óramutató járásával egyező irányba forgó rotor esetén az alsó kis kerék eltávolodik az automatika első közkerekétől, a vele kapcsolatban levő felső viszont becsúszik annak fogai közé, és forgatja a felhúzó-szerkezetet. Ellenkező irányú forgásnál a nyomaték az alsó kis kereket tolja be a közkerék fogai közé, a felső kis kerék pedig szabadon fut. Ezt a kis kereket egy, az automatika felső hídjában rögzített rugós nyelv is biztosítja, míg az automata első közkerekét egy kis, karos kilincs foganként biztosítja lefutás ellen. Viszonylag kis elmozdulásokat is jól hasznosít, és ráadásul kész gyönyörűség hallgatni ahogy halkan percegve „racsnizik” a mechanizmus.

Az automatika fő hordozó-lemeze egyben leszerelhető az alapszerkezetről, bonyolult formájú híd, gyakorlatilag minden elem benne van csapágyazva. A két kis kilincskerék alatt tapasztalható kizárólag minimális kopás, más jele a használatnak nincs is az egész szerkezeten. A rotor tengelyét is ezen a hídon fogatták fel egy kis acél korongban, három csavarral, nyilván, hogy ha megkopik, könnyen cserélhető legyen.

A megmaradt alapszerkezet itt is jól működik kézi-felhúzósként, és jól el van rejtve a felső csapágylemezek alatt. A motorrugó tengelye kapott csupán egy külön hidat, az összes többi alkatrész egy közös híd alatt bújik meg, ha ezt a két hidat is összevonták volna, igazi német stílusú ¾-es hídról beszélhetnénk.

A rugóház elég érdekes kialakítású, a magtengely egybe van építve a felső kilincskerékkel. Az állapota jó, nem túl szennyezett és egyáltalán nem kopott, mosás után kifejezetten újszerű benyomást keltő lett.

A szép nagy felső hídba alulról fixen be van építve a felhúzó-kerék, amelyet amúgy az automatika is meghajt. Egy vállas csavar biztosítja, és külön kis acélgyűrűn fut – átgondoltan egyszerű és gondosan kivitelezett konstrukció.

A futómű tartalmaz némileg extrém megoldást, mégpedig a tripla koszorújú közkereket, amely a másodpercmutató kis magtengelyének meghajtásáról gondoskodik. Itt ugyanis két, picit különböző fogszámú koszorú közé csúszó kapcsolattal egy harmadik, kicsit „meghullámosított” fogaskereket tettek be, amelynek picit kisebb az átmérője, de a fogszáma azonos a másodperctengely kerekét hajtó alsó kerékkoszorúval, és fogai még éppen elérik azt. Mivel egymáson kicsit el tudnak csúszni, így egy picit elfordulnak egymáshoz képest, és a másodperctengely kerekének fogait mintegy villába fogják – biztosítva az a „lötyögés” ellen.. Nem egy hétköznapi megoldás, az biztos, de a célnak jól megfelel. Kiemelve a futómű kerekeit és a billegőt még egy híd és a horgony marad a szerkezetben:

Az alsó híd biztosítja az órakerék és a benne csapágyazott másodperctengely megvezetését. Ezt nem kőben, hanem egy kis edzett acéllemezben csapágyazták (később készült kőben futó, 25 köves kivitel is), de kopás így sincs rajta. A horgony hídja viszonylag nagy, jól megvezetett, a horgony apró, szép kivitelű, kifogástalan, de nem olyan szépen utána-munkált, mint a Longinesben.

A billegő nagy, sokkal nagyobb, mint a Longinesé (ez jó a pontosságnak), bár lengésszáma mindkettőnek azonos (18000/h). Szép kivitelű aranycsavaros billegő, a hajszálrugó azonban „mezei” lapos spirál, igaz kemény, keskeny, jó sűrű menettel.

Az ütésbiztosítás viszont egészen unikum, igen jópofa kivitelű! A szépen megmunkált csapágyfészekbe közvetlenül ül be a lyukaskő, és arra van ültetve a fedőkő, amely fixen bele van dolgozva egy rugólemezes szélű kis csészébe. Ezt a rugózó csészét kell a csapágyfészek peremébe beleforgatni. Kivenni sem volt egyszerű, de betenni még nehezebb volt, a csapágyfészek pereme egy helyen van felnyitva, így a csésze egyik, majd másik rugós peremét kell egymás után beakasztani, közben óvatosan nyomva teljesen körbeforgatni a csapágycsészét. 3-4 kezűek komoly előnyt élveznek a művelet közben! J A célnak azonban igen jól megfelel. Ez az ütésbiztosítás amúgy feltehetően a Breitling „tuningja” a szerkezeten, mert ennek a konstrukciónak a korai darabjai ütésbiztosítás nélkül, az 50-es évektől pedig Incabloc ütésbiztosítással készültek. A hajszálrugókulcs alakja és a billegő sem egészen úgy néz ki, mint a „szokásos” F4000 szerkezeteken, így könnyen lehet, hogy itt is változtattak valamit az órán.

A szerkezet összerakva nagyon jó járásjellemzőket mutat. Meglepően jókat, jobbat, mint az amúgy igényesebbnek tűnő kidolgozású Longines. Helyzeti hibát a lapos spirál ellenére alig-alig lehet észrevenni, és használatban is tökéletesen pontos. Meglepő az is, hogy annak ellenére, hogy a tok-hátlap állapota alapján ezt az órát sokkal többet és intenzívebben használták, mint a Longinest, a szerkezet tökéletesen jó állapotban volt, a tömített tok láthatóan igen sokat számít! Tanulságos az automatikákat is összehasonlítani, ugyanis a Felsa szerkezet egyértelműen jobban húz. A Longines megoldása olyan helyzetekben, amikor az órát keveset „lengetik” (például ülőmunkát végzők esetén) nem igazán kedvező, a rotor nem feltétlenül tér vissza az alaphelyzetébe, és a szívidom kis meredekségű felső szakaszán nem biztosít kellő elmozdulást a felhúzó-karnak. A Bidynator szerkezet azonban helyzettől függetlenül ugyanolyan hatékonysággal hasznosítja az órát érő lökéseket.

Összességében, ha elvonatkoztatunk a Longines szerkezetének manufakturális voltától és aprólékosabb kidolgozásától, akkor a járási jellemzők és a praktikum szempontjából a Breitling semmiképpen nem rosszabb, de inkább jobb óra. Elmondható tehát, hogy ha saját szerkezetet építeni nem is, de legalább a piacon kapható szerkezetek közül jól választani tudott és tud a cég… J

Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu