Az automata kronográfok korszakának hajnala, avagy két (három) úttörő:

Ezen kis írás apropója egy felújításra szoruló Seiko bemutatása. A két másik típust – egy Breitlinget és a Zenithet – azért mutatom be szintén, mert a kép így teljes, ez a három modell egy időben adott háromféle válasz ugyanazon feladatra. Sajnos Zenith El-Primero fizikailag nem áll rendelkezésemre, így arról személyes benyomásokat most nem tudok írni, hagyatkozni kényszerülök a szakirodalomra, más tesztekre, és róla röviden, néhány képpel fogok megemlékezni.

Prológus:

1968-at írunk. Az óraipar kiforrott, mechanikus modellek tömkelegét gyártja, de viszketeg türelmetlenséggel keresik az új utakat. Ezen évben jelenik meg az első kvarc karóra (a Seiko „előadásában”, analóg kijelzéssel). Kiforrottak és terjednek a hangvillás modellek. Az órák mind nagyobb hányada automata, a kézi felhúzású modellek ebben az időszakban egyre inkább háttérbe szorulnak, az igény napi felhúzást, karbantartást, odafigyelést nem igénylő órák irányába tolódik. Az eladott minőségi karórák nagyobb része már automata (vagy elektromos, még korszerű a billegő-motoros kivitel, terjed a hangvilla). A kronográfok mind olcsóbbak, gyakoribbak. De az összes kapható modell kézi felhúzású. Az évtized igazán új vagy érdekes kronográf konstrukciókat ez idáig valahogy nem volt képes felmutatni, a szerkezetek zöme jóval korábbi werkek feljavítása, korszerűsítése. Sokan inkább egyszerűsítenek, olcsóbb, igénytelenebb modellek jelennek meg (pl: Valjoux 7733/34, a későbbi Poljot 3133, amely egy alsóbb kategóriás, karos kapcsolású kronográf-szerkezet, ellentétben a cégre korábban inkább jellemző nagyon igényes, a Patek-Philippe, Vacheron-Constantin, Rolex által is használt, oszlopkerekes konstrukciókkal). Még nem érződik a 70-es évek nagy válsága, amelyet a későbbi olcsó, távol-keleti kvarcóra-dömping fog okozni, a cégek bizakodóan tekintenek a jövőbe, fejlesztenek. Nagy az igény automata kronográf szerkezetekre, de ilyen a piacon ekkor nincs. A háttérben nekilátnak többen is efféle konstrukcióknak, és 1969-ben egyszerre három konstrukció is megjelenik a piacon, máig vitatott elsőséggel. Ez a három: a Zenith és a Movado által közösen fejlesztett El-Primero (mint neve is mutatja, a Zenith szerint egyértelműen ő az első, ami akár igaz is lehet), a Breitling, a Hamilton-Büren és a Heuer-Leonidas konzorciumok által közösen fejlesztett Cal11 (amely néhány nappal vagy előbb, vagy később lett bemutatva, mint a Zenith, egészen biztosat én nem tudok mondani, de hogy a hivatalos bemutatásuk között szó szerint csak napok teltek el, abban mindenki egyetért, így bátran tekinthetjük őket egykorúnak), és szép csöndben a Seiko saját szerkezete. Ez utóbbi egyes források szerint már 1968-ban piacra került – Japánban – de biztosat legfeljebb a három gyár archívumának áttúrása után lehetne mondani. Ami biztos: a feladat nem is volt olyan egyszerű. A piacon levő kronográf konstrukciók ugyanis gyakorlatilag kivétel nélkül a „régi iskolát” követték, felső hidakkal, a szerkezetre ráépülő kapcsolószerkezetekkel. Az, hogy egy meglévő kronográf szerkezetet egyszerűen átalakítsanak automatává, az nem volt könnyen megoldható, a szerkezet nagyon jelentős átalakítása nélkül ugyanis elfogadhatatlanul vastag szerkezet adódott volna. A megoldás tehát vagy egy amúgy is lapos automata szerkezet kronográffal való valamilyen kiegészítése, vagy teljesen új konstrukció kidolgozása volt. A Breitling az előbbit, a többiek az utóbbi megoldást választották. Ennyit az előzményekről, és lássuk akkor magukat az órákat!

Nos, vegyük akkor a „versenyzőket”, elsőként, az összehasonlítás kedvéért a Zenith-et (egy modern, mai Rainbow Fly-Back modell képében):

A képekre kattintva azok kinagyíthatók!

Ezt a szerkezetet a Zenith meglehetősen kompromisszummentes konstrukcióként alkotta meg, mindazonáltal a szerkesztési alapelvek a 60-as évek elveit tükrözik. A szerkezet két meghatározó jellemzője a kronográf oszlopkerekes vezérlése és a billegő igen magas, 5Hz-es lengésszáma (36000/h féllengés). Ez utóbbi előnyös a billegő szabályozhatósága és a külső lökésekre való kisebb érzékenysége okán, hátrányos a nagy igénybevétel, így nagyobb szervizigény – ennek elmulasztása esetén pedig a nagy kopás – miatt. A szerkezet bizony jól mutat:

A werk 31 köves, közép-rotoros kivitelű. Az alapmodell egyszerű gyűrűs dátumos, és óra-percgyűjtőkkel ellátott, kis másodpercmutatós típus, de létezik csak percgyűjtős, teljes naptáras, holdfázisos, fly-back (mint a fenti képeken), sőt, ma már örök-naptáras, nyitott billegős, mi több, tourbillonos kivitele is. Nagyon igényes, gondos kivitelű szerkezet, a kidolgozás kifogástalan, az anyagválasztás tartós, megbízható szerkezetet sejtet. A dátummutató szerkezet már a legelső példányokon is gyors váltású, amúgy egyszerű felépítésű szerkezet, működési elve az alábbi képen jól látható:

A szerkezet fölé szerelt automatika meglehetősen hagyományos konstrukció:

Az automatika működése a fenti képeken a rotor kétirányú mozgása esetén látható. A súlyos, gondosan golyóscsapágyazott rotor miden irányba húz, nyomatékát hat elemből álló lánc továbbítja a rugó kilincskerekéhez. A nagy lengésszámú kronográf-szerkezet „etetésére” aránylag nagy és erős rugót rejtő rugóházat alkalmaznak. A kapcsolószerkezet kisebb „lengetést” nem hasznosít nagyon jól, és a meglehetősen nagy áttétel miatt aránylag lassan húzza fel az órát. Sok mai, alakzáró kilincsekkel készülő, újabb konstrukció lényegesen gyorsabban képes az óra felhúzását biztosítani, de ez a probléma nem nevezhet igazán gyakorlatinak, egy átlagos módon hordott óra esetén a konstrukció teljesen megbízható, állandó felhúzottságot képes biztosítani. A szerkezet lapos Nivarox hajszálrugóval, minőségi Glucidur billegővel készül, és igen pontos, a ma készülő modellek a kronométer (C.O.S.C.) minősítést gond nélkül teljesíteni tudják, bár a tesztek szerint a lapos hajszálrugó okozta pozícionális hiba bizony észrevehető.

A kronórész azonban igazán mintaszerűen kidolgozott, konvencionális, oszlopkerekes-kapcsolókerekes kivitel, finom és igényes kidolgozással. A konstrukciótól elvárhatóan finoman kezelhető műszer. A fenti képen látható a nullázó-rendszer működése, és az is, hogy ez a szerkezet mennyire „iskolapélda” módon megoldott, konvencionális felépítésű darab. A relatíve igen sok alkatrész, összetett szerkezet azonban itt is karbantartásra, ápolásra érzékeny. A szerkezet igényes voltát az is mutatja, hogy Daytona automata kronográfjai számára a Rolex is ezt választotta alapszerkezetként, igaz, több módosítást is bevezetett rajta, példának okáért módosított automatikával, és a Rolex saját, 28800/h lengésszámú, hajszálrugókulcs nélküli, „Microstella” szabályozású billegőjével készítette saját óráit (amelyek pontosabbak is, mint az alapmodell).

Lássuk most a Breitlinget:

Ez az óra más, ez nem vitás. Ez a modell félreismerhetetlenül magán viseli a 70-es évek forma és ízlésvilágát. Azonnal szembetűnik a „rossz helyen lévő”, bal oldali korona, míg a kronó kapcsológombjai a „jó oldalon” vannak. Fura, de vitathatatlanul karakteres. Az órának nincs másodpercmutatója, a két segédszámlap és a középmásodperc-mutató a kronóhoz tartozik, az óra 30 perc – 12 óra gyűjtőszámlapokkal rendelkezik, 6 óránál a dátumablak látható. A fémbetétes plexiüveggel készült szögletes nemesacél tok 3 bar-ig vízálló, tehát az óra nem való búvárkodásra, de azért nem kell minden esőcsepptől félteni. A tokot felnyitva a kronográf-történelem egyik legnagyobb zűrzavarára vethetjük tekintetünket, ez az óra irdatlanul, első pillantásra az áttekinthetetlenségig bonyolult:

Azután azért felfedezhető a rendszer a zűrzavarban. Ez egy himbás kapcsolószerkezetű konstrukció, bonyolultságát nagyban növeli, hogy mind a perc, mind az óraszámláló ugró számlálású, és a másodperctengely két átellenes oldalán foglalnak helyet, így számos közkerékre volt szükség, és a gyűjtők nullázásáról is önálló karok gondoskodnak. A kronó egy (a 7750-nél is alkalmazott) billenő fogas-tengellyel, nem pedig kapcsolókerékkel dolgozik. De elnézve a képet, felmerülhet a kérdés: mitől automata ez az óra, hol az automatika? Nos, ez a szerkezet ebben is unikum! Ez ugyanis egy – eredetileg középmásodperces, ezért esett áldozatul a másodpercmutató – 17 köves Buren mikro-rotoros automata szerkezetre épül, erre építettek rá egy Dubois-Dépraz fejlesztésű kronográf-modult. Az alapszerkezet elrendezése miatt vált lehetetlenné, hogy a felhúzó-állító szerkezet és a kronográf kapcsolószerkezete egy oldalon legyen (a mai modulkronó konstrukcióknál ezt megkerülik úgy, hogy a kronográf modulok a számlap alá kerülnek, és a korona és a kapcsológombok nincsenek egy síkban), ezért a baloldali korona. Az egész konstrukció nagyjából áttekinthető az alábbi három, a szerkezetről készült robbantott, eredeti katalógusból származó ábrán:

Az első képen kiválóan látszik, hogy a kronográf hídja gyakorlatilag egyben leemelhető – az ettől még működőképes – alapszerkezetről. Közöttük a kapcsolatot csupáncsak a 8086-os számmal jelölt billenő fogas-tengely biztosítja. A második képen látható a mikro-rotoros automatika, amely egy masszív, ám elég picinyke rotorral biztosítja a felhúzást. A kép közepén a 1521-es számú rugós kilincskerék egészen hasonló konstrukcióval biztosítja az óra felhúzását, mint a Zenithnél. A harmadik képen az egyszerű, gyors dátumállítási lehetőséggel nem rendelkező ugró dátummutató sémája látható. Az alapszerkezet konvencionális, gondosan kivitelezett, 19800/h lengésszámú, szintén lapos Nivarox hajszálrugóval és Glucidur billegővel készült. Az óra megfelelően pontos, már az első verziók is képesek voltak a C.O.S.C kronométer követelményeit teljesíteni. De a mikro-rotor nem jeleskedik a felhúzásban, meglehetősen lassan jut el a teljes felhúzottságig, ezért az átlagosnál lényegesen kevesebbet mozgó használóknál nem árt egy-két naponta egy kicsit kézzel is utána húzni. A későbbi (Cal12-15) fejlesztett, 21600-ra növelt lengésszámú, apró részletekben finomított kivitelek ebből a szempontból talán jobbak voltak. De átlagos hordás mellett az óra felhúzódik, az automatika teljesíti feladatát. Megemlíteném még, hogy a kapcsolóhimbás kronográf szokatlanul finoman, az oszlopkerekes konstrukciókkal vetekedő módon, puhán és pontosan kapcsolható, a szerkezet a tömített gombok ellenére kényelmesen és precízen működik, a mai, esetenként brutális erővel kapcsolható modul-kronóknál sokkal finomabb. Az is előny, hogy a szerkezet robusztussága miatt bonyolultsága ellenére a karbantartással szemben igénytelen, általában nem kímélt, elhanyagolt, elszennyeződött állapotban is tisztességgel helytáll.

Jöjjön hát a Seiko:

Ez az óra is tipikus 70-es évekbeli modell. Állapota azonban ramaty, a tok matt, karcos, az üveg mélyen összekaristolt, a számlap világító festése penészes, elszíneződött, a korona nem eredeti, valami vicces kis töpörtyű koronával pótolták. De az óra ezzel együtt hiánytalan és működik, ígéretes alapja egy felújításnak!

Az óra a legegyszerűbb alapmodell. Másodperc-30 perc gyűjtőszámlappal készült, nap-dátum kijelzéses. A külső tachiméterskála inkább csak dísz, de a belső, számlap körüli skála a koronával forgatható. A koronát befelé nyomva gyorsan állítható a dátum, tovább nyomva a nap is (váltva a japán és angol kijelzés között is). Az órát – a japán automatákra jellemző – sajátságos módon a koronáról nem lehet felhúzni, a felhúzásról az automatika gondoskodik (tessék szépen lengetni.. J ). Az óra 70m vízállóságot ígér, ez komoly érték, elvileg korlátozottan akár könnyűbúvárkodásra is feljogosító számadat! Az óra tokja igen masszív acél, a hátlap vastag, csavaros. Az üveg csaknem sík, vastag kristályüveg, ez a karcoknak jobban ellenáll, mint a Breitling plexiüvege, ám ha egyszer összekarcolódik – mint esetemben – akkor igen keserves csiszolásnak nézünk elébe. A hátlapot lecsavarva elénk tárulnak az óra belsőségei:

A szerkezet igen visszafogottan, némi gépi csíkozással díszített, jól kidolgozott, de ez itt Európában még díszítetlennek számít. Rögtön szembetűnik a méretes közép-rotor, a nagy, ütésbiztosított billegő és a kronográf oszlopkereke. Hurrá, oszlopos kerék, ezek szerint igen komoly kronográffal állunk szemben? Nos, ez majd kiderül a későbbiekben!

Először is az órát szétszedem. A korona gyorsan, a váltókar gombjának benyomásával kihúzható. A werket közgyűrű tartja a helyén, nagyon könnyen kiemelhető. A tok azonban meglepően bonyolult felépítésű, csak szedem-szedem széjjel, és egyre újabb gyűrűk, közdarabok settenkednek elő. Ritkán látni ilyet, érdemes megnézni a tok részeit!

No azt biztosan nem állíthatjuk, hogy a konstruktőrök a tokkal szűkkeblűen bántak volna, ez biz tisztességgel meg van csinálva! A közgyűrűk is precízen esztergáltak, hajszálpontosan illeszkedik minden a helyére (a kosztól persze nem is akarnak szétjönni, a képen a már kitisztított, de még fel nem köszörült-polírozott részeket láthatjuk). Derék, ez biztató! És mégis, az ügyes optimalizálás itt is felismerhető. A két nyomógomb egyszerű csőben mozog – precízen tömítve – és rögzítéséről a kiszélesedő véget körbefogó két, egymással szembefordított közgyűrű gondoskodik, amelyek mellesleg a szerkezetet is tartják. A Bretilingben itt csavarmenetes rögzítés van, amely lényegesen több megmunkálást igényel, s így jóval drágább. A feladatot ellenben a Seiko megoldása is jól megoldja.

Lássuk akkor most a szerkezetet! A konstrukció 17 köves, ránézésre rendezett, jó minőségű, de láthatóan tömeggyártásra optimalizált jószág. A rotor egy csavarral rögzített, egy téglalap alakú tengelycsonkon. Alóla golyóscsapágyas híd bukkan elő:

Leemelve a hidat elénk tárul a szerkezet teljes automatikája, amely három – írd és mondd három! – alkatrészből áll:

Bizony, ez egy CAM rendszerű automatika! A kivitelezés zseniális, a japán mérnöki lelemény csúcsa! Ennél egyszerűbb automatát már nem is lehet készíteni! Az egész áll a felső hídból, amelyben a golyóscsapágy belső magjának felső része a rotor négyszögesen kiképzett tengelye. Alul nem középpontosan egy csapot alakítottak ki, és kész is az excenter. Ebbe illeszkedik a rugós villa rubin kőcsapágya, alatta a kronográf hídján egy polírozott acél lemezke van elhelyezve alsó csapágyfelület gyanánt. A rugós villa magjából a rubin kőcsapágy egy kicsit kiáll, míg a golyóscsapágyból excentrikusan kiálló csap vállasan, „trombitaszerűen” kiképzett. Így a villa felül a csap vállán és a kövön, lefelé pedig a villából kiálló kövön fekszik fel, legtöbbször rubin súrlódik acélon. A villa két végén kiedzett húzókarmok vannak kialakítva, és az automata felhúzó kereke közvetlenül a rugó kilincskerekét húzza. A golyóscsapágy finoman kidolgozott, kotyogása nincs, és egy fuvallatra is elfordul. A CAM rendszer pedig a rotor legkisebb mozgását is kiválóan hasznosítja. Bizony, ehhez a konstrukcióhoz az IWC külön, a csapágyazott rotor-tengelyre felcsavarozható szívidomot, azt letapogató két rubingörgővel ellátott villát – amelyet saját tengelyben, két csapágykőben csapágyaztak – és két rugós húzókarmot alkalmazott. Ez a szerkezet gyakorlatilag ugyanolyan jól ellátja a feladatát, ráadásul még tartós is, említésre méltó elhasználódás, kopás nem látszik raja, ám sokkal egyszerűbb. Alább láthatjuk az automatikától már megfosztott szerkezetet. Lent látható az automata kerék kapcsolódási pontja a szerkezethez, és a kronográf felső hídja is.

A kronográf hídját leemelve szemügyre vehető annak mechanizmusa. Ránézésre furcsán egyszerű, az embernek hiányérzete van. Itt még valahol kapcsolókeréknek kellene lennie, nemdebár? No azt itt hiába keresünk! De van pár érdekesség! Lent látható a hajtórugó kilincskereke, alsó élénél az egyszerű, kilincsként is funkcionáló kilincsrugó. Tőle balra az automata felhúzó kerekének alsó csapágya. Feljebb láthatjuk a kronográf másodperc kerekét, balra felette a percszámláló felé dolgozó közkereket, és fent a percszámláló kerekét. Két piros „pipával” jelölve a nullázót, illetőleg az azt működtető kart. A nullázás jószerint ennyiből áll, a nyomógomb rugó ellenében befelé tolja a nullázó kart, amely azonban csak akkor nyomható be, a az oszlopos kerék megfelelő állása azt megengedi. Ez esetben a kar elfordítja a nullázó lemezt, amely rácsap a másodperc és percszámláló tengelyén levő szívidomra, és a mutatók nullára ugranak.

Alább látható a percszámláló közkereke és alulról maga a percszámláló kerék, rajta a szívidommal. Pici, de tisztességesen kidolgozott alkatrészek:

Járjuk kicsit körül a kronó működését! A leemelt felső kronóhídról könnyen megérthető a tulajdonképpen igen egyszerű működési elv:

Mint látható, a nullázó kart most kis kék „pipa” jelöli. Jól látható, hogy a kar jobb oldalán levő ütköző csak akkor engedi a kart előre mozdulni, ha az oszlopos kerék pozíciója olyan, hogy a kis ütköző vég két oszlop közé esik. A zöld pipával jelölt kis kar a kronográf start-stop gombjával működtethető. Ez csupán fordít egyet-egyet az oszlopos keréken. A kronó működtetését a két piros pipával megjelölt fékező villa végzi. Ezeket rugó nyitja széjjel, de az oszlopos kerék elfordulása váltakozva kinyitja-becsukja. Csukott, azaz álló helyzetben az oszlopos kerék olyan pozícióban van, hogy ilyenkor nullázni is lehet. Nyitott villaállásnál (járó kronónál) az oszlopos kerék a nullázást megakadályozza. Sőt, a brutális felhasználók sem tudják eltörni az oszlopos kerék fogait, ugyanis nem közvetlenül a nullázó kart nyomjuk, hanem az azt billentő kart, rajta egy kis emelővel. Amely járó állásnál akadálytalanul behatol az oszlopos kerék fogai közé. Álló helyzetben azonban a kis emelő fennakad a kerék fogán, és elfordulva tulajdonképpen az oszlopos kerék fogára támaszkodva tolja el a nullázókart. Az oszlopos kerék fogaira így legfeljebb a visszatérítő rugó ereje hat. Apropó, rugók! A japán tervezők itt is kitettek magukért a racionalizálás tekintetében! Alább látható a kronórész két rugója, valamint a nullázást végző lemez és a másodpercszámláló kerék. A két rugó igen sokoldalú, azon túlmenően, hogy mindkét végük egy-egy kart tol, emellett a balra látható rugó egy, a másik egyenesen két kart egyszersmind biztosít is azok tengelyén. A Zenithben v. a Breitlingben ehhez négy rugót és négy csavart biztosan felhasználtak volna!

Ám a fentiekből még mindig csak az derül ki, hogy az oszlopos kerék nyitogat egy fékvillát. No de hol a kapcsolókerék? Hogy is lesz ebből kronográf? Alant látható egy csipeszbe fogva a konstrukció lelke, a másodperckerék:

Ez egy igazi finommechanikai remekmű! A legfelül látható rugózó kar egyfelől biztosítja a szívidomot a tengelyen, másfelől a felső nyúlványa az, amely minden fordulatnál egy foggal a percszámláló kerekét továbbítja. Alatta egy finoman kidolgozott acél csapágycsészében rugós csúszó tengelykapcsoló van kialakítva. A fékező villa ezt megemeli, és megszünteti a kapcsolatot a másodperckerék és a tengely között, így a másodperckerék forog tovább, míg a csapágycsésze – és a hozzá mereven rögzített tengely – megáll. Ha a villa elengedi őket, akkor a kronó elindul. Nullázásnál a csapágycsésze a fékező villában azért el tud fordulni. Hihetetlenül egyszerű konstrukció, de a kis tengelykapcsoló nagyon apró és összetett szerkezet. Ha valakinek esetleg deja-vu érzése lenne, nos hasonló működési elvű volt az 1940-es években a Pierce híres Cal134-es szerkezete is. De ez a megoldás a végletekig optimalizált, hogy mást ne is mondjak, a másodperckerék része a futóműnek!

Tovább bontva a szerkezetet, a kronográf hídját leemelve már csak a futómű marad az órában. Látható, hogy a közkereket és a gátkereket a kronográf hídjában csapágyazták. De van még egy legalsó híd, ebben a perckerék van csapágyazva. Itt megfigyelhető az igen egyszerű körmös-kerék, amely csak a mutatók állításában vesz részt, hisz az óra a koronáról nem húzható fel. Ezzel sokat egyszerűsödött az igényes acél alkatrészek miatt amúgy általában relatíve drága állítószerkezet. Mellesleg a korona tengelyén látható a belső tachiméter-skála állítását végző kis fogaskerék is.

Az alsó híd lebontása után már csak a perckerék, a gátkerék, a horgony és a billegő marad:

A horgony kicsiny, tisztességesen, gondosan kivitelezett, tipikus tömeggyártott konstrukció. Megmunkálása hibátlan, de mindenből épp annyi és úgy van rajta elkészítve, ahogy az feltétlenül szükséges. A billegő átmenő felső hidas, kis vakfuratokkal kiegyensúlyozott, egyszerű konstrukció, lapos hajszálrugóval, ám jó anyagból, a spirál Nivarox, a billegő itt is Glucidur, v. hasonló ötvözet. Extravagancia nélküli, de elegendően pontos konstrukció.

Az óra modern és összetett naptárszerkezetet kapott. Ez mutatja a napot és a dátumot. A napot két nyelven is választhatjuk, jelen esetben az angol és a japán az alternatívák. A dátumgyűrű az óramutató járásának megfelelően, a napgyűrű azzal ellentétesen forog. Az óra a Zenithtől és a Breitlingtől eltérően gyors dátumállítási lehetőséggel is bír. A koronát befelé nyomva lép a dátum, tovább nyomva a nap is. Ez utóbbi féllépésnyit, tehát egy teljes benyomásra előbb a másik nyelvre vált, majd újabb nyomásra a következő napra. Persze ilyenkor a dátumot is váltja, de ez nem gond, igen gyorsan lehet akár egy teljes hónapnyit is „nyomkodni” rajta. A dátumtárcsák lassan ugró váltásúak, a váltások láthatóak.

Az óra általános állapota nem rossz. A szerkezet kicsit piszkos, de nem elhasználódott, takarítás és olajozás után finoman működik, a billegő egészséges, szép lengésekkel dolgozik. A számlap sem rossz, de a sötétben világító foszforos festés az órajelző indexekben megpenészedett, befeketedett, a mutatókon úgyszintén. Ezt eltávolítom, és világító LC33-as festékkel újrafestem őket:

Az üveg volt a leginkább küzdelmes, a csúnyán összekaristolódott üveget finom (800-1000-1200) csiszolópapírokon felcsiszoltam, majd cézium-oxidos fényezővel izzadtságos munkával fényesítettem. A végeredmény elfogadható, a csúnya nagy karcok eltűntek. Sajnos ezekhez az órákhoz eredeti üveget szerezni olyan nehéz, hogy annál még a polírozás is járhatóbb út. Az üveg amúgy közvetlenül az erős, tömítő gumigyűrűben ül, a nyomás csak még jobban a gumiba préseli, így az egyszerű konstrukció ellenére hihető a 70m vízállóság.

Az óra összeszerelés után kifogástalanul működik, a járása is nagyon pontos. A kronó nullázó gombja azonban rettenetesen nehezen jár, esetenként szinte lehetetlen benyomni, a nagy erőszükséglettől félő, hogy kár teszek a mechanizmusban. A szerkezetet megvizsgálva megtalálom a hiba okát:

A nullázó-gomb állását határoló rugós pecek fészke nagyon berágódott, és annyira mélyen ül benne a nullázókar pecke, hogy időnként egyáltalán nem lehet belőle kiugrasztani. A mély bemaródás vállát elpolírozom, és láss csodát: a nullázó gomb szinte ellenállás nélkül, könnyedén benyomhatóvá válik. Más probléma nincs is, az óra teljesen kifogástalanul működik, összerakva és egy szép bőrszíjjal kiegészítve jól is mutat:

A szerkezet – módosításokkal – immáron három évtizede a Seiko mechanikus csúcsmodelljei közé tartozik. Készült (már a kezdetektől) óra-gyűjtővel is ellátva, manapság van kis másodperc-mutatóval és járástartalék-kijelzővel felszerelt változata is (nem is olcsón). Az óra kellemes méretű, jól leolvasható. Engem zavar, hogy nem lehet koronán keresztül felhúzni, de el kell ismerni, hogy a CAM automatika itt elképesztően jól működik, szélsebesen felhúzza az órát, alig negyedórányi hordás után már nyugodtan akár egy napra letehetjük, van benne „elég töltés”. A rotort lengetve szemmel is látható, ahogy a jól eltalált áttétel hogy húzza a kilincskereket. Kijelenthető, hogy ez az automata lényegesen jobban teljesít, mint a Zenith, vagy a Breitling rugófelhúzó konstrukciója, függetlenül attól, hogy a célnak azok is megfelelnek. A kronó gombjainak kezelése nem túl lágy, az egyszerűsített oszlopkerekes konstrukció erőszükséglete a start-stop gombnál talán picit nagyobb a két svájci vetélytársénál, de ez azért könnyen jár, a javítás után a nullázó gomb szinte akadálytalanul mozog. A kezelés mindenképpen finomabb, mint a ma gyakori egyszerűbb modulkronók esetenként szintén igencsak férfiasan kattogtatható gombjainál. A kronó tökéletesen működik, a konstrukciót „kiakasztani” épp egyszerűsége okán lehetetlen, mindig az teszi, amit tennie kell. A tengelykapcsolós konstrukció előnyeként megemlítendő, hogy bekapcsolási hiba egyáltalán nincs. A hagyományos, kapcsoló kerekes-tengelyes másik két konstrukció nem ment ez alól, bár a hiba kicsi, a Breitlingon néha negyed-fél másodperc közötti „kóválygást” rendez gyors ki-be kapcsolgatáskor a másodpercszámláló, a Zenithnél a hiba még kisebb, de esetenként észrevehető. Összességében jól látható, hogy tulajdonképpen mivel is „hengerelte le” a 70-es években a japán óraipar a Helvét tradíciókat: nagyon-nagyon átgondolt, a végtelenségig optimalizált, a lehető legolcsóbban gyártható, de versenyképes képességű-minőségű szerkezeteket készítettek. A Seiko 6139B nyersebb benyomást kelt, mint a két svájci konstrukció, és össze nem hasonlítható módon egyszerűbb amazoknál, az El-Primerot is felülmúló bonyolultságú Cal11-hez viszonyítva nagyjából ötödannyi alkatrészt tartalmaz, de tulajdonképpen ugyanazt tudja, és a megbízható, gyors felhúzás tekintetében még minőségi előnye is van. Mindkét svájci konstrukcióról ránézésre látszik, hogy ezek sokszorosan magasabb áron állíthatóak elő, és a 70-es évek végének nagy racionalizálása emiatt maga alá is temette őket (szerencsére legalább az El-Primerot nem végleg). Ha röviden össze kellene foglalni a három szerkezet jellemzőit, akkor az alábbiakat tartanám fontosnak:

El-Primero: Tradicionális, iskolapéldaszerű, de bonyolult konstrukció. Magas lengésszám. Aránylag lassú felhúzás. Nagy pontosság. Az átlagosnál nagyobb karbantartásigény, de jó megbízhatóság. Kiváló minőség, finom kezelhetőség. Exkluzivitás, magas presztízsérték és ár.

Breitling Cal11: Szinte minden elemében rendhagyó konstrukció, itt-ott ötletszerű megoldások, túlzottan is bonyolult. Lomha felhúzású automata. Megbízható kronográf, robusztus kidolgozás, csekély karbantartási igény. Jó minőség, aránylag finom kezelhetőség, nagy pontosság. Exkluzivitás, magas presztízsérték és ár.

Seiko 6139B: Rendhagyó, de nagyon átgondolt, a végletekig leegyszerűsített konstrukció. Nagyon gyors felhúzású automata, ellenben koronán át nem húzható. Nagyon megbízható és karbantartással szemben végtelenül igénytelen, olyan kenetlen és szennyes állapotban is még használható, amilyenben egy El-Primero már nem működne. Korszerű naptármodult tartalmaz. Megfelelő minőség és tartósság, megfelelő kezelhetőség. Különösebb presztízsértéke nem volt (ma sincs), ára sem magas. Aki nagyon olcsón igazi mechanikus kronóra vágyik, válassza bátran!

Epilógus:

Az 1970-es évek vége igazi „éhínséggel” ért fel a svájci óraipar számára. A nagy tradíciókkal rendelkező iparág a teljes megsemmisülés peremére került, a rövid életű, de hihetetlenül, a nevetségességig olcsó, ám pontos, és alapvetően megbízható japán kvarcóra áradat miatt a vevők elfordultak a sokkal gondosabban kidolgozott, igényesebb, tartósabb, de összehasonlíthatatlanul drágább svájci mechanikus óráktól. A svájci óraipar rosszul mérte fel a helyzetet, a problémát alapvetően a Japánok kvarc szerkezetek terén meglévő komoly lépéselőnyének tulajdonították, és válaszul minőségi kvarc (és hangvillás) szerkezetek kifejlesztésével reagáltak. Ebben az időszakban számos ilyen szerkezetet épített be a legtöbb nagy nevű gyártó is. Ez azonban téves helyzetértékelés volt, a vevők nem a svájci mechanikus órák pontosságát, hanem azok árát kifogásolták, így a válság tovább mélyült. Bizony ez időszakban teljesen tönkre ment a Breitling (a céget 20 ezer dollárért árulták!), de nagy keservesen, és néha szedett-vedett modelleket kibocsátva végül túlélte ezt az időszakot, míg a Zenith teljesen összeomlott, gyakorlatilag megszűnt létezni, a gyárat bezárták, a gépeket eladták, a gárda szétszéledt, a márka „alvó” állapotba került. A Cal11 sorsát megpecsételte, hogy a gyártást alapjában végző Buren is a Zenith sorsára jutott, és kínlódva evickélt a Heuer és a Hamilton is. Egy ilyen drága és bonyolult szerkezet nem volt életben tartható. Ellenben a Seiko számára ez maga volt az aranykor. A mechanikus órák ugyan náluk is háttérbe szorultak, de a kvarc vonalon a cég soha nem látott virágzásnak indult, ekkor nyerte el mai erejét. A fentebb bemutatott szerkezet, majd annak továbbfejlesztett változatai a mai napig gyártásban vannak, és a japán óraipar csúcsmodelljeit testesítik meg. A kvarcóra-korszak azonban nem tartott örökké, a 80-as évek közepétől újra fellendülő ágba került a minőségi mechanikus órák piaca, és a 90-es évekre a svájci óraipar visszanyerte régi fényét, komoly racionalizálás után, és megfogyatkozott számú szereplővel, de ismét vezető helyet vívott ki magának. A Zenith is újra magához tért, új tulajdonosokkal, friss tőkével a pár éves kényszerszünet után ismét termelni kezdett, és „leporolta” az El-Primerot, amely máig a cég vezető modellje, és legfőbb vonzereje. A szerkezet ma már nem nevezhető a legkorszerűbbnek, főleg bonyolultsága és ebből adódó magas ára tartozik hátrányai közé, valamint magas billegő lengésszáma miatti komolyabb karbantartási igénye merülhet fel, mint esetleges ellenérv, de a presztízsórák kategóriájában – ahova ez a szerkezet egyértelműen tartozik – ezek a jellemzők inkább előnyök, mint hátrányok! Sajnos – bár a Breitling és a Heuer is most újfent ereje teljében van – a Cal11 újraélesztésének nincs realitása, ez a szerkezet immáron megmarad a gyűjtők féltett kincsének, s az idő múlásával folyamatosan felértékelődik. De ez a három szerkezet az óraipar történetében kitörölhetetlenül megmarad, mint a kategóriájukban első konstrukciók!

Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu