Órák a felsőházból, avagy IWC kontra ROLEX
Az alább két óra
összehasonlításának apropója az, hogy mindkét óra takarításra, újraolajozásra
szorult, és így szétszedésük jó alkalmat teremtett némi elemzésre. Bár ez
tulajdonképpen szentségtörés, amolyan „almát a körtével” jellegű
összehasonlítás lesz, hisz e két óra olyannyira eltérő jellegű, korú és
karakterű darab, hogy az összehasonlítás szinte értelmetlennek tűnik. Mégis
érdemes körüljárni őket, egyrészt, mivel mindkettő az őket jegyző cégekre
nagyon jellemző megoldásokat és karaktert mutat fel, másrészt, mivel momentán
számomra ezek állnak rendelkezésre… J
Nos, a két óra: a Rolex egy, meglehetősen korai, 1948-as évjáratú
Oyster Date modellje, és az IWC egy 1974-es aranytokos, elegáns automatája. Íme
a két „versenyző”: (A képre kattintva
kinagyíthatóak!): Lássuk először az IWC-t! Az
óra aránylag kis méretű (36*28*10mm méretű), „tonneau”, vagyis hordó formájú 18K-os aranytokos példány. Hasonló
méretű, mint egy átlagos Jaeger Reverso. Az egész tipikusan „iwécés”
megjelenésű, rendkívül letisztult, egyszerű óra. Másodpercmutatója sincs, a
textúrált felületű arany számlapon kis szerelt arany lécecskék az órajelző
indexek. Az órára a jellegzetes „halas” IWC arany korona már csereként került
fel az elkopott régi helyére. Az óra plexiüveges – a plexi karcos volt, így
előbb igen finom (900-as, 1000-es majd 1200-as) csiszolópapíron a karcokat,
sérüléseket el kellett tüntetni, és utána Dialux pasztával kis polírozó
koronggal felpolírozni. A tok sértetlen, az csak egy polírozást kapott. A tok
nem vízzáró, egyszerű, a tokkeretbe illeszkedő hátsó résszel készült, csupán
két darabból és az üvegből áll. Egyszerűen nyitókéssel szétpattinthatóak, a
szerkezet a számlappal a hátrészbe illeszkedik bele: Az aranytok súlyos, 22g-os,
különösen a tömör hátsó rész a nehéz. Ez egy ilyen méretű órán igen-igen
masszívnak számít, egy ilyen óra átlagos toksúlya 7-10g szokott lenni, sőt,
egy jóval nagyobb méretű Chronographe Suisse kronó tok általában csupán 5-6g
aranyat tartalmaz (nem is tartós..). Ez a tok tehát igen masszív, tartós,
erős – és persze értékes jószág. A tok formájából is adódik,
hogy aránylag kicsi szerkezet fér bele, hiszen a keresztirányú átmérő a
meghatározó. Ez így is van, az órában a szerkezet kicsiny méretű, 17.5mm
átmérőjű, cal442 típusú. Az egész szerkezet két számlaplábon „kapaszkodik” a
számlap hátulján, és az arany tokba egy nagyon vastag, erős, a szerkezethez
két csavarral jól rögzített aranyozott réz tokbetét-gyűrűvel illeszkedik. Ez
– és a tok – nagyon pontosan megmunkált, a szerkezet a számlappal szépen
illeszkedik a hátlapba: Az óra – mint látható –
automata, és az IWC saját, komoly hírnévre szert tett szerkezeti megoldását
alkalmazza. Ennek lelke egy, a rotor tengelyére erősített kis szív alakú
idom, amely forgáskor egy „letapogató villát” mozgat. Érdemes megnézni ennek
részeit: Ezen a képen látható a
leszerelt rotor és a meghajtó szívidom. Mind e kis elem, mind a rotor a
tengelyen kőcsapágyban forog. A két elemet a rotor tengelyén a jobbra fent látható
kis villás elem rögzíti a tengelyen, és az ezen elemet is rögzítő kis csavar
fogja őket össze. A rotor méretéhez mérten súlyos, pereme nehézfém, a kis
szívidom pedig igen gondosan megmunkált, tükrösre polírozott kiváló minőségű
acélból készült. E kis idomot „tapogatja le” a felhúzást végző kis elem,
amelyet az alábbi két képen, mind a még összeszerelt, mind a rotortól már
megfosztott szerkezeten kiválóan látni lehet: A jobb oldali, már rotor
nélküli képen középen látható a rotor tengelye, tőle jobbra, „2 óra irányába”
maga a billegő. A tengelyt körülveszi a letapogató villa, a szívidomon két
rubingörgő gördül, és a villa ide-oda mozgását a 11 óra irányába látható kis,
sűrű fogazású acélkerékre viszi át két kis karom. Ezeket érdemes magukban is
szemügyre venni: Lent látható az automatika
saját hídja, felette a kis körmös acélkerék, a maga speciális fogazásával, és
a lényeg: a letapogató villa. Ez maga is egy kis szerkezet, a két rubingörgő
gondosan csapágyazott, a két fogaskar pedig nagyon kemény és extrém
kopásállóságú aranyötvözetből készült, mind a kettőt egy-egy kis rugó feszíti
a körmös felhúzó kerékhez. A rendszer előnye, hogy a geometriai kialakításból
adódóan az egyik karom mindig zár, a másik pedig húz, így a rendszer
rendkívül kis elmozdulást is hasznosítani tud, sokkal kisebbet, mint a
kilincskerekes megoldások. Viszont extrém precizitású és minőségű
alkatrészeket igényel. Az automatikától megfosztott szerkezet is kínál még
néznivalót: Először is érdekes megnézni
a rotor felfüggesztését. A tengely egy külön kis hídba van ütve, és e híd kis
íves, rugózó résszel kapcsolódik a rögzített részhez. Így a rotor oldalirányú
ütések ellen biztosítva van, mert el tud mozdulni egy kis mértékben – épp
annyira, hogy a nagyon precíz tokgyűrű belső felületén felfeküdhessen. Ez
nagyban növeli a szerkezet ellenálló képességét, amire szükségi is van, hisz
a viszonylag nehéz rotor egy igen kicsiny tengelyen két finom kivitelű
lyukaskövön forog, ez nagy ütéseket önmagában nem bírna el, a kövek
eltörnének. 2 óra irányában látható a körmös felhúzó kerék helye, amely a
korona felől jövő, kézi felhúzásnál bevitt nyomaték átvitelében is részt
vesz, gyakorlatilag csak ő van közvetlen kapcsolatban a rugó
kilincskerekével, így, kiemelt állapotban a korona üresen forgatható. A megoldás
tulajdonképpen igen egyszerű, kevés alkatrészből áll, és igen jól hasznosítja
az energiát. Viszont a kicsi alkatrészek komoly nyomatéknak vannak kitéve,
így az anyagminőség tekintetében kevésbé lehet engedményeket tenni. De az IWC
amúgy sem a minőséggel való spórolásról híresült el.. Lássuk akkor a szerkezet
egyéb részeit is! Az óra tulajdonképpen konvencionális kivitelű, egyszerű
svájci horgony gátszerkezet. A részben szétszedett óra elemei alább
láthatóak: Az alkatrészek példaszerűen
kidolgozottak, a hidak gondosan megmunkáltak. Minden, valóban igénybevett
tengely kőben csapágyazott. A szerkezet aránylag kis méretéhez mérten nagy a
billegő és a gátkerék – ez jobb szabályozhatóságot eredményez. Igen szépen
megmunkált az összes rugó, a felhúzó-állító szerkezet karjai is, az élek
elsimítottak, sehol nincsenek az olcsó szerkezetekre oly jellemző sorjás
szegélyek. Igen szépen, mintaszerűen megmunkált az icipici horgony is, a
billegő Incabloc ütésbiztosítást kapott, anyaga Glucidur, az akkoriban (1974)
legkorszerűbbnek számító, lézeres trimmeléssel beállítva. A hajszálrugó lapos
Nivarox spirál. Az óra nem nevezhető kronométernek, de pontos, igényes
kivitelű, a finombeállítást excenter-csavaros hajszálrugókulccsal oldották
meg. Az óra pontos, bár másodpercre behangolni – másodpercmutató híján – nem
könnyű feladat. Az óra bőrszíjas
(természetesen már nem az eredeti), a szíj 18-as méretű, normál rugósfüllel
rögzített. Ez az óra hamisítatlan ékszerjellegű darab, elegáns, gyönyörű, de
ellenállónak és strapabírónak a legkevésbé sem nevezhető. A tokkonstrukció az
óra készültekor már nem volt korszerűnek nevezhető, de ebben az időben még
nem volt általános elvárás egy elegáns órától a valamilyen szintű vízálló
képesség és nagyobb strapabírás, ez a tok hasonló elvek alapján készült, mint
az akár 40 évvel korábbi, 30-as évekbeli darabok. A szerkezet viszont
korszerű, kiváló minőségű, pontos és megbízható darab, megfelel az IWC-től
elvártaknak. A 30 éves óra tokján a használat alig hagyott nyomokat –
leginkább a plexin – a korona viszont elkopott, azt cserélni kellett. A
szerkezet kifogástalan, kopás, elhasználódás nyomokban sincs, pedig az óra
legalább egy évtizede nem lehetett kenve, tisztítva, karbantartásnak még
nyomait sem láttam. Tesztem lezárása után került
birtokomba az IWC egy jóval korábbi, 1964-es Portofino modellje, amelyet
néhány képben mégis bemutatásra méltónak tartok. Ez az óra ugyanis a fentebb
bemutatott 442-es szerkezet – és tulajdonképpen az IWC összes, valaha is
készült automatájának – alapját, „ősét” képező 853-as szerkezettel készült,
annak is a kronométer precizitású kivitelével, tehát a későbbiekben
bemutatandó Rolexnek mind szerkezetileg, mind a vízzáró tok kivitelét
tekintve inkább vetélytársa. Az óra az IWC klasszikus
kerek, nagyon letisztult megjelenésének példája. A 14K-s aranyból készült tok
erős, de inkább elegáns, mint sportos. A „halas” jelzésű IWC aranykorona is
tömített, a hátlap bepattintós, de gumigyűrűs tömítést kapott. A vízállóság
ezzel együtt szerény, 1 bar körüli, az óra tehát cseppmentes, a hétköznapok
esetleges „támadásait” kibírja, de vízbe nem célszerű menni vele: A szerkezet viszont nagyobb, erősebb,
mint a 442-es kivitelnél, ám felépítése, működési elve tökéletesen azonos
azzal, a kövek száma (21) is megegyezik: A billegő azonban jóval
finomabb kivitelű, és a szabályozása is sokkal kifinomultabb. A hő-kompenzált
csavaros billegő a két küllőjén még kapott két excentrikus arany csavart is a
precíziós finombeállításhoz, és a Breguet hajszálrugó-spirál is
finomszabályozóval készült. Ezt a finomszabályozó megoldást az IWC
előszeretettel alkalmazta már a precíziós zsebóráin is, érdemes az alábbi
képen megnézni ugyanennek szerkezetnek a korai, 1909-es kivitelét egy
zsebórából: A szerkezet mindenesetre
kiválóan teljesít ma is, az óra hozza az elvárt másodperces pontosságot, és
teljesen zajtalanul, észrevehetetlenül működik a felhúzó-mechanizmus is. Lássuk
akkor a következő „versenyzőt”! Nos, ez egy más világ, ez
már ránézésre is nyilvánvaló. A Rolex hírnevét megalapozó Oyster széria egy
korai darabjáról van szó, a DATE, vagyis a kicsit kisebb méretű (boy-size) szériából.
Az óra sportosan elegáns, és ez nem túlzás, a jól eltalált forma és arányok,
a diszkrét, fehér számlap olyan megjelenést kölcsönöz az órának, amely
megállja a helyét akár öltönyhöz viselve is, de képességeit, tekintve akár
egy evezőstúrán is használható. A híres Oyster tok finoman kidolgozott acél,
a vastag, erős hátlap csavarmenettel záródik, akárcsak a méretes acél korona.
Az órán lapos, nagyítóval ellátott, keményített „Cyclops” (vagyis „Küklopsz”,
utalva a nagyítóra) plexiüveg van, külön leszorító gyűrűvel. A konstrukció
igen masszív, 10bar vízállóságot ígér (egyes források szerint a plexiüveges
modellek 1988-ig csak 5 bar-t, de az is igen szép teljesítmény, és mellesleg
ez az óra teszten a 6 bar-t gond nélkül teljesítette, többre nem is vizsgáltattam). A csat is acél, 19-es méretű,
a Rolex saját Oyster csatja. Ez viszonylag nagy szemekből áll, viszont a
szemek vékonyak, íveltek. A bontható szemeket csavaros rögzítés biztosítja,
ez mindenképpen tartósabb és erősebb a sima, bepattanó stifteknél. A keretszemek
tömör acélból készültek, a belső, összekötő szemek varrat nélküli acélcsőből
préseltek. A csat egyszerű, áthajló záras, biztonsági rögzítéssel. A szíjat a
szokásos rugósfül rögzíti a tokhoz, amelynek itt azonban nem egy vakfurata
van, hanem a tokfület teljesen átfúrják, így egyrészt mélyebben ülő, így
jobban rögzülő végű rugósfül alkalmazható, másrészt a tokhoz szorosan simuló
csatvéget lehet kialakítani, mivel a rugósfület ki lehet tolni a furat miatt
kívülről is. A csat tokhoz illeszkedő szeme egyszerű, préselt acéllemez,
amely bizony koptatja, vési a tokot, látni is ennek nyomait, az itt
elhelyezkedő tokszámot alig lehetett kibogarászni. Manapság már ez a bekötő
szem is tömör. A csat mindenesetre nagyon szerencsés kivitelű, könnyű és
kényelmes, miközben nagyon erős. A tok régi, az alig-alig kibetűzhető számok
alapján 1948-as, de ez a szerkezet csak később jelent meg, így az óra valós
kora valahol az 50-es évek végére, a 60-as évek elejére valószínűsíthető.
Mindenesetre ez a tokkonstrukció, és alapkonstrukciójában ez a szerkezet már
az 1932-es „Bubble Back” modellre is jellemző volt, ebben az órában könnyedén
felismerhető, mint „ős”. És abban az időben ez a minőség szó szerint
egyedülállónak minősült, az ős „Bubble-Back” minőségét, ellenálló-képességét és
automatikájának korszerűségét meg sem közelítette semmi, forradalmian
modernnek számított. Íme, tetten értük a „legendát”, amelyből a Rolex máig
tartó presztízse eredeztethető! A tények kedvéért persze hozzá kell tenni,
hogy ennek az órának a csatja biztosan sokkal későbbi, mint maga az óra, mert
az órával egy időben még préselt, és nem tömör szemekből készültek ezek. De
használati értékben, megjelenésben ezt nyújtották már anno is az Oyster
szíjak. Lássuk, mit rejt a kiváló és
tetszetős tok! Az óra a Rolex 1560-as automata szerkezetére épül, ez egy 25
köves automata, a hátlap lecsavarása után az alábbi látvány tárul elénk: Látható a klasszikus,
közép-rotoros elrendezés, valamint a Rolexre oly jellemző, lila, teflonozott
kilincskerekek. Az automata hídján jelezték a szerkezetet, és ott
büszkélkedik rajta a Rolex pontosságára utaló felirat, miszerint az órát 5
pozícióban és a hőmérsékletfüggést is figyelembe véve szabályozták be
(helyesebben ilyenre konstruálták). Az óra automatikája mindössze három
csavarral kapcsolódik az alapszerkezethez, és jellemző a gondosságra, hogy ez
a három csavar az alaplemezt tartó másik három csavartól eltérő színű – ezek
kékítettek, míg a többi fényesre polírozott acél. Az automatikát leemelve az
óra tökéletesen működik, mint kézi-felhúzós, sőt, készült is így ez az óra, a
szerkezetet így 1210 típusszámmal jelölték (a típusszám eltérhet attól
függően, hogy dátumos volt-e az óra vagy sem, de ez az alapszerkezetet
érdemben nem módosította): Apróság, de érdekes, hogy a szerkezetet a tokban a zsebóráknál
szokásos karéjos csavarok rögzítik, amelyek a szerkezetben bent maradnak
annak kivételekor is. Rendkívül tanulságos megnézni a mellé kitett, Cal700-as
szerkezet képét is! A két óra ugyanis rendkívül szoros rokonságban van
egymással. Gyakorlatilag ugyanazon alapszerkezetről van szó, de a Cal700 még
kis másodpercmutatós kivitelű. Első módosításként középmásodpercessé tették
az órát, amely egyszerűen úgy történt, hogy a közkerék tengelyét a híd fölé
meghosszabbították, és arra is került egy fogaskerék, amely közvetlenül
meghajtja az átfúrt perctengelyen kivezetett másodperctengely végén levő kis
magkereket. Mivel ez a kerék nem része a hajtásláncnak, tehát nem áll
nyomaték alatt, így a holtjáték függvényében „lötyög” a másodpercmutató (mint
minden ilyen konstrukciónál), és ezt a holtjátékot a szokásos módon, egy, a
tengelyt felülről leszorító kis rugós nyelvvel küszöbölték ki. Ez a rugó a
felhúzó kerék közepén van egy csavarral rögzítve, és a kopásállóság érdekében
aranyötvözetből készült. Így a kézi-felhúzós, de már középmásodperces
szerkezet el is készült. Majd a rugóházba csúszó-féket helyeztek a rugó
túlhúzását elkerülendő, és a rugó kilincskerekétől balra felfelé látható egy
szál csapágyfészek kialakítása jelent még eltérést, itt van az automatika
felhúzó kereke csapágyazva, egyszersmind itt történik a rugó felhúzása is. Maga az automatika egy egységként leemelhető a
szerkezetről. Alulnézetben az alábbi képet mutatja: Itt a rotor tengelye magába a
rotorba van beütve (pont fordítva, mint az IWC-nél), de szintén kőben
csapágyazott. A rotor tövében kis meghajtó kerék kapcsolódik mindkét
kilincskerékhez. A kilincskerekekben alakzáró idomos acél kilincsek vannak, a
két kilincs ellentétes irányba zár, és visz át nyomatékot a belső magkerékre,
a másik irányban szabadonfutó módon viselkedik. E kerekekhez kapcsolódik a
jobb oldalt felül látható automata meghajtó kerék, amelyet így a két
kilincskerék mindig ugyanazon irányba fordít el, a rotor egyik irányú
kilengésénél az egyik, a másik irányúnál a másik kilincskerék. Az automata
meghajtó kerék a magján levő kis fogaskerékkel már közvetlenül a rugó
kilincskerekét húzza. Az automatika igen gondos kivitelű, minden tengely
kőben fut, tartós és nagyon erős. A kilincses rendszernek persze van
bekapcsolási holtjátéka, de a rotor súlyos és igen gondosan csapágyazott, így
az óra híresen gyors felhúzású. A szerkezet olyannyira bevált, hogy gyakorlatilag
számottevő változtatás nélkül használják a mai napig. Ám most már lássuk
magát az alapszerkezetet, van itt is számos érdekesség! A szerkezeti képen látható,
hogy az óra gátkereke is fedőkövet kapott, mégpedig mindkét oldalon – ez a
gátkerék mozgását sokkal könnyebbé teszi, és szennyeződéssel szemben is
ellenállóbb. A billegő ütésbiztosított, a későbbi órák már Incabloc
ütésbiztosítással készültek, de akkoriban még egy sajátságos, a KIF
biztosításra hasonlító, virágszirom formájú leszorító rugót alkalmaztak: Mind a gátkerék, mind a
billegő csapágyfoglalata aranyötvözet, így korróziónak sokkal ellenállóbb. A
horgony is egy gyönyörűség, ilyen szépen kidolgozott horgonyt karórában még
egyáltalán nem láttam, ez csak a régi, századfordulós precíziós zsebórákra
volt jellemző! A horgony minden éle eldolgozott, a villa is polírozott
mindenhol, a kövek illesztése példás. A minőség kifogástalan! A horgonyról
készült képen mellesleg jól látható a gátkerék felső és a billegő alsó arany
csapágyfoglalata is. Apropó, a billegő! Ez a Rolexeknél mindig külön világ, a
cég tulajdonképpen erre koncentrált a kezdetektől fogva. A Rolexek legendásan
jó pontosságát mindig saját, különleges minőségű billegőkkel és
hajszálrugókkal biztosította, ezeket nem saját szerkezetekben is előszeretettel
alkalmazta (a legendás Rolex Prince is egy Fontainemelon szerkezetre épült,
de saját billegővel, hajszálrugóval és horgonnyal már kronométer pontosságra
volt képes, amelyet az alapszerkezet nem tudott teljesíteni). A cég ennél a
szerkezetnél kitett magáért, a precíziós billegőt Breguet hajszálrugóval
párosították. Hajszálrugókulcs nincs, az a Rolex Microstella szabályozója
helyettesíti. Nem kell itt holmi extrém különlegességre gondolni, a
Microstella korai változata egyfajta csavaros billegő-szabályozást takar. A felső képen jól látható a
csavaros billegő és a Breguet hajszálrugó. Alul kinagyítva jól látható a
Microstella rendszer lényege: a billegő kiegyensúlyozását a baloldali kis
aranycsavar biztosítja, míg a pontos szabályozást az egymással szemben levő
két, bordázott fejű, így célszerszámmal az óra szétszedése nélkül igazítható
két kis, szintén aranyból készült csavar teszi lehetővé. Így nincs
hajszálrugókulcs, és persze a vele járó problémák sincsenek. De célszerszám
nélkül az óra szinte szabályozhatatlan (a cég szerint ez persze nem is baj,
egy Rolexbe ne piszkáljon bárki bele! J ). Ez az óra dátumos, lássuk hát a szerkezetet a
számlap alatt! A számlap ragyogó
kidolgozású, tömör ezüst. A mutatók acélból vannak a perc és óramutató
hátulján utólagosan javított a fluoreszkáló festés, ez nem szép, ráadásul már
amúgy sem világít, így ezt eltávolítottam. A szerkezeten látható, hogy
hagyományos dátumtárcsás szerkezetet alkalmaztak, egyszerű, körmös
dátumtovábbítással. Az alapelv a lehető legegyszerűbb, amit az alábbi kis kép
szemléltet: A megoldás a Rolexnél azért
némileg átalakult. A Rolex dátumváltó megoldása ugyanis nevezetes arról,
hogy a dátum váltásának nagyon
pontosan éjfélkor, pontosabban 1 percen belül kell megtörténnie. Ugyanakkor e
szerkezet hiányossága, hogy gyors dátumváltás nem lehetséges, mi több, ez a
kialakítás váltás után visszafele állításkor visszatolja a dátumot, tehát egy
dátumállításkor elég sokat kell tekergetni. A megoldás egészen a 80-as éveket
megélte a Rolexnél, teljes egészében ugyanezt alkalmazták 1570-es szerkezeten
is. Mindenesetre ez a konstrukció ma már ez nem számít korszerűnek, a váltás
nehézkes. A kivitelezés viszont pompás, érdemes néhány részletet közelről is
megnézni! A nagyon pontos váltást a
Rolex egy egyszerű, de ötletes mechanizmussal oldotta meg. A lényege egy
ívesen emelkedő palástú tárcsa, amelyhez hozzáfeszítenek egy görgőt. Ez a
tárcsa a dátumváltó kerékkel egy tengelyre van szegecselve, és ahhoz mérten
kissé elfordulhat, és belőle áll ki a dátumtárcsát ténylegesen odább váltó
kis csap. A dátumváltó kerék elfordulásakor eleinte a rugó által feszített görgő miatt ez a kis
tárcsa nem fordul el, egészen addig, amíg a kerék kivágásában a csap fel nem
ütközik, és innentől fogva a kerék viszi magával – lassan megemelve a görgős
kart. A tárcsán lassan emelkedik ez a kar, egészen addig, amíg a profil
végéhez ér – amely meredeken, de lejtősen leesni engedi a görgőt. Ilyenkor pillanatszerűen a tárcsa elfordul
egy kicsit, egészen addig, amíg a csap fel nem ütközik a dátumváltó kerék
kivágásának túlsó oldalán, és közben átemeli a dátumtárcsát. A megoldás
egyszerű, de a Rolex nagyon precíz kidolgozást, és hallatlan igényes
anyagválasztást alkalmazott. A tárcsa edzett acél, a görgő rubinból van, így
a szerkezet évtizedek elteltével is képes az eredeti pontosságú
dátumváltásra: A dátumtárcsa megvezetésére
3 óra környékén egy kis rubinkő hengert alkalmaznak, így könnyebben fordul a
tárcsa és évtizedek alatt sem rágódik be a szegélye. A középső képen látható
alulról is a gátkerék és a billegő csapágyfoglalata, és a dátumtárcsát
megvezető, kiválóan kidolgozott rugózó kar. A felhúzó-állító szerkezet
hagyományos, de a szokásosnál sokkal masszívabb kivitelű, és az alkatrészek a
horgonynál is látott módon kiválóan kidolgozottak. Ez az óra egyértelműen
sokkal jobb minőségű az átlagosnál. Az ötven éves szerkezeten nem is nagyon
van nyoma elhasználódásnak. Az órát objektív módon
értékelve kijelenthető, hogy az alkalmazott szerkezeti megoldások és a
kivitel általános minősége messze-messze túlmutat az óra korán, ez a jószág
ma is korszerű és minőségi darab! A maga idejében ez az óra szinte vetélytárs
nélkül állt a porondon, ilyen képességekkel a katonai célokra tokozott
karórák sem rendelkeztek, pláne nem voltak automaták (és dátumosak, bár ez
utóbbi azért előfordult). Ez az időszak, a 30-as, 40-es évek teremtette meg a
Rolex mítoszát, amelyet ügyesen kihasználva a cég máig sikeres, bár a 90-es
évek után az itt tapasztalt minőség egyre inkább a felső-közép kategóriás
órákkal szemben általános elvárás lett. E szerkezet korszerűségét jelzi, hogy
az utódja (a 1570-es) egészen 1977-ig gyártásban maradt, pedig tőle az
tulajdonképpen csak három részletben tért el. Mégpedig: az automatika egyel
több csapágykővel készült, és az óra kapott egy másodpercstop mechanizmust
(amely mindösszesen egy kis karból áll), és végül a billegő lengésszámát
18000/h-ről 19200/h-re emelték. De a lényeget tekintve igazán különbség nincs
közöttük, az alkatrészek egy jelentős része is csereszabatos! Mindazonáltal – mint gyakori
„vendéget” – érdemes megismerni a 1570-es szerkezet másodpercstop
mechanizmusát is, már csak azért is, mert a legtöbb másodpercstop ugyanígy
működik. Az eredeti 1560-as szerkezet váltókarjára egy csapot ütöttek, amely
így a korona ki-be húzásakor meg tud mozdítani egy kis, lemezből készült
kart, amely kihúzott koronánál így betolódik a billegő csavarjai közé, és azt
megállítja. Az alábbi képek közül az elsőn ez a kar járási helyzetben, a
másodikban mutatóigazításra kihúzva látható (jól látható a körmös-kerék két
végállása is): Végül megemlíteném, hogy ezt
a konstrukciót a már gyors dátumállítást is lehetővé tevő 3035-ös
szerkezettel váltották le 1977-ben (végül 1988-ban jött a ma is használt
3155, amely a 3035 kicsit továbbfejlesztett, és több csapágykővel, egészen
pontosan 27 helyett 31-el készült kivitele)..
Ettől fogva a Rolex szerkezetei már 28800-as lengésszámúak lettek, és
ez természetesen erősen más áttételi arányokat, és új billegőt is jelentett.
Ezeknél a billegőknél vezették be a Microstella új kivitelét, amely szintén
négy aranycsavarral működik, de ezek a csavarok már nem kifelé állnak, hanem
az immáron sima billegő-koszorúból befelé kialakított menetes orsón mozgó kis
arany anyacsavarok formájában kerültek kialakításra. A más áttételek miatt az
alapvetően azonos felépítésű futómű is másképp lett elrendezve, ezért az ős
Cal700-al való rokonság itt már nem szembetűnő. Érdemes tehát egy pillantást
vetni az automatikától megfosztott 3035-re: Nos, röviden ennyit mutatnék
be e két (három..) szép órából. Rangsorolni tökéletesen eltérő karakterük
miatt nem lenne korrekt őket, a két IWC-vel valójában valamelyik Rolex Cellinit,
míg az Oysterral leginkább egy Mark szériájú, vagy egy Ingenieur IWC-t lenne
méltányos szembe állítani, hiszen a tok kivitelét illetően ezek lennének az
azonos kategóriájú modellek. Kizárólag a „belbecsre” koncentrálva a 853-as és
a 1560 (1570, 3035) összehasonlítása alapján elmondható, hogy mindkét
konstrukció hasonlóan jó pontosságú, minden igény kielégíteni képes,
kronométer precizitású, nagy megbízhatóságú szerkezetek. Az IWC pontosra
beállítása könnyebb, hiszen itt van hajszálrugókulcs, a kulcs kis mozgási
tartománya és a jó Breguet rugó miatt mégsem rosszabb a pozícionális hiba,
mint a Rolex esetében. A Rolex rotorjának megoldása azonban nem szereti a
nagy ütéseket, ellentétben a rugózott felfüggesztésű IWC-vel, amelynek
rotor-tengelyét és csapágyát gyakorlatilag nem lehet eltörni, míg sajnos
Rolexekben sérült rotor-tengellyel vagy csapággyal magam is többször
találkoztam. Mindkét automata megoldás kiválóan húzza az órákat. Az IWC
úgyszólván a legkisebb mozgást is hasznosítani tudja, de a Rolex is
villámgyorsan, megbízhatóan húz, és a Rolexek járástartaléka nagyobb, 50 óra
körüli, az IWC 42 óra körüli értékével szemben. Mindkét szerkezet a kitűzött
cél kiváló megvalósításának tekinthető, és mindegyik fogalommá vált a maga
nemében, de érezhető, hogy a Rolex órájának legnagyobb értéke a nagyon erős,
ellenálló tok, amely már olyan korán, a 30-as években jellemző lett a
gyártóra, amikor a többi gyártó zömének még egyáltalán vízálló órája sem
nagyon volt a kínálatban. Mindazonáltal bízom benne,
hogy ez a kis bemutatás annak ellenére, hogy nem sikerült tökéletesen
kategória-azonos órákat szembeállítani, is tanulságos, hiszen a cégek által
fémjelzett minőséget és jellegzetes szerkezeti megoldásokat ezek az órák
maradéktalanul hordozzák. |
|
Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu