Egy öreg orsós gátszekezetű („spindli”) zsebóra restaurációja

Ezen írásomban egy réges-régi, már-már történelmi relikviának is nevezhető, az 1700-as, 1800-as évek fordulójáról származó zsebóra „újraélesztését” szeretném bemutatni.

Az óra igen érdekes, régi, angol zsebóra, „Samson-London” név és helymegjelöléssel, klasszikus kialakítással, tehát orsós gátszerkezettel, egyszerű, réz billegővel, a billegő alatt elhelyezett hajszálrugóval, kiegyenlítő csigával-lánccal. A szerkezet gazdagon vésett, díszített, a számlap gyönyörűen kivitelezett porcelán, aszimmetrikusan elhelyezett mutatókkal. Kiegészítésként egy kis ablakban a gátkereket hajtó kerék tengelyén elhelyezett kis tárcsán hold-nap szimbólumot forgatnak, mi több, ez egy másik kis tengelyt meghajtva gyorsan, látványosan forgat(ott) egy már hiányzó, kis szélmalom vitorláit mintázó kereket. Az óra tokja nem az eredeti, ez is egy nagyon régi, XIX. századbeli alpakka tok, de nem sajátja, az óra eredetileg feltehetően nemesfém tokos lehetett.

Az óra működésképtelen, hiányos, állapota egyszerűen rettenetes, igazi „állatorvosi beteg ló”. Több darabban érkezett hozzám, az alkatrészek egy része zacskóban volt mellékelve, a réz alkatrészek feketék, zöld „rézvirágokkal” csúfítottak, az acél alkatrészek finom vakrozsdával borítottak. Hiányosságai olyan számosak, hogy némi tűnődés után ezt képekben bemutathatatlannak, ítéltem, nekiálltam szétszedni és kitisztítani a még meglévő szerkezeti elemeket, és a hiányosságokat-hibákat felsorolásképpen mutatnám be:

- Hiányoznak a mutatók.

- Hiányzik az üveg.

- Törött a billegő tengelycsapja.

- Romokban a hajszálrugó, gyakorlatilag csak egy csonk maradt belőle.

- Hiányzik a hajszálrugókulcs és az őt mozgató fogas ív.

- A lánc több helyen szakadt, darabokban lehetett „kirázni” a tokból..

- A darabokban levő lánc mindkét végéről hiányoznak az akasztó szemek.

- Felhúzáskor a kiegyenlítő csigát minden irányban akadálytalanul lehet forgatni – rossz a kilincs.

- Teljesen hiányzik a rugóház alsó tengelyéről az a kis ferde fogazású kerék, ami a rugót rögzíti.

- A rugóház is akadálytalanul mozgatható minden irányba – feltehetően törött a rugó.

- Hiányzik a kis tengelycsonk végéről a számlap kivágásában mozgó „szélmalom vitorla”.

Ezt az órát órások már menthetetlennek nyilvánították, és pusztán gazdasági megfontolások alapján valóban kérdéses, érdemes-e rendbe hozni egy ennyire „szakadt” jószágot. Kihívást mindenesetre nagyot láttam benne, így nekiláttam.

A szerkezet teljes szétszedése és gépi tisztítása után végre legalább látható lett minden turpisság, és elkezdtem őket szépen, sorjában rendbe hozni. A tisztítás amúgy meglepően sokat segített az alkatrészek állagán, a réz újra fényesen csillog, az acél alkatrészekről is eltűnt a rozsda, a ragaccsal borított, rémes megjelenésű számlapról pedig kiderült, hogy néhány hajszálrepedéstől eltekintve tulajdonképpen hibátlan, hiánytalan, és nagyon szép. A fekete és szó szerint kosztól-patinától ragadós tokot is szépen fel lehetett polírozni, a tokba helyezett számlap már most is jól mutat (csak még a szerkezet hiányzik mögüle..):

Elsőként a kiegyenlítő csiga, a lánc és a rugó környékén talált hibák javításába kezdtem bele. Ez a klasszikus kialakítású réz csiga, külön rugóházzal, finom lánccal összekötve. Felhúzni tulajdonképpen a csigát kell, a rugó tengelye, a rugómag áll, és a lánc áttekeredve a csigára húzza a rugóházat, így feszíti meg a rugót:

A csiga alján egy kilincskerék található, ez hajtja a szerkezetet, és a közé és a csiga közé épített kilincsmű teszi lehetővé, hogy a csigát fel lehessen húzni, ám visszafelé forogva hajtani tudja a szerkezetet. No ez az a kilincs, ami nem működik, a kilincskerék minden irányba a csigától teljesen függetlenül forog, itt valami komoly hiányosság lehet! Levéve a kilincskeret kiderült, hogy mi a gond: a kilincsként működő fogazásból gyakorlatilag semmi nem maradt. Láthatóan javítgatták már a kilincset magát is, egy réz köríves lemez a rugó (az eredeti nyilván acél lehetett), és csúful ki van kopva a kilincs kis acélkarmának fészkeként szolgáló furat is. Selejt az egész, úgy ahogy van:

A baloldali képen látható a kilincskerék, a réz rugó és maga az acél kilincs, a jobb oldalin pedig a kiegyenlítő csiga alja. Itt kellene egy szép, körkörös, farkasfogas fogazású fogaskerékrésznek látszania, ehelyett teljesen elkopva megvan az ív egy kis töredéke, a többi pedig sehol. Ezzel bizony elbántak az évszázadok, itt nincs mit javítani, új kilincskereket kell készíteni, és valahogy felügyeskedni a régi helyére.

Először is esztergába fogtam a kiegyenlítő csigát, és szépen, simára leesztergáltam az alsó felületét, eltüntetve róla az egykorvolt fogazás romjainak a nyomát is:

Ezek után berakva a kilincskerékbe a rugót és a kilincset szépen lemértem, hogy mekkora átmérőjű fogazást kell készíteni. Ez 5mm-re adódott, a belső átmérő azonban nem lehet kisebb 3.3mm-nél, mert a kilincskerék belső pereme ennyit enged meg:

A fogazott kerék anyagának a legjobb és a legtartósabb az acél lenne, de az egyszerűbb és könnyebb elkészítés oltárán áldozatot hozva kemény, 0.8mm vastag sárgaréz lemezt választottam ki alapanyagnak. Levágtam a lemezből egy kis kockányit, fúrtam a közepébe egy 0.5mm-es lyukat, és egy, modellező és barkács üzletekben olcsón kapható kis 3mm-es csavaros tartószárba befogtam, majd az esztergán hegyes késsel a kívánt, 5mm átmérőjű korongot esztergáltam belőle:

Ezután hegyes szupportkéssel nagyjából kialakítottam egy kb: 4mm belső átmérőjű, ferde belső peremű gyűrűt, teljesen nem átesztergálva az anyagot – hogy a fogazást el tudjam készíteni. Pengével karcolgatva kijelöltem a fogazás kiosztását – szerencsére ez egy kilincs, nem egy precíziós fogaskerék, nem kell sem nagyon pontosnak, sem teljesen egyenletes kiosztásúnak lennie ahhoz, hogy a feladatát tökéletesen el tudja látni. A késtartóba szépen befogtam a görgős reszelőtartót, majd előkerestem a legélesebb, legfinomabb háromszög-profilú tűreszelőmet:

Szép óvatosan, osztásonként forgatva az esztergát (itt jó szolgálatot tett a jobboldali képen látható osztótárcsa) kireszelgettem a ferde fogazást. Ez után az anyagot az esztergakéssel a kerék belső peremén „átszúrtam”, és a kezembe pottyant egy picike gyűrű, a kívánt, kb: 5mm külső, 4mm belső átmérővel, rajta a ferde fogazással:

Ezt a kiegyenlítő csiga szépen simára esztergált alsó felületére forrasztással rögzítettem, itt jó szolgálatot tett a Conrad-nál kapható, folyasztó-anyaggal egybekevert forrasztópaszta, csak szépen körbekentem vele a gyűrű alsó peremét, gondosan központosítva oda tapasztottam a helyére, majd pákával körbenyomkodtam, és rögtön pompásan „odagyógyult” a helyére. A kilincskerékbe is fúrtam egy új, szűkebb lyukat a kilincsnek, a kikopott rugó miatt kicsit beljebb, és összerakva, a kilincs fogas-ívét szépen megzsírozva végre egy tényleg működő kilincsű kiegyenlítő csigát tarthattam a kezemben:

Hasonló technológiával készítettem el a rugóház alsó, szögletes tengelyére illeszkedő fix kilincskereket is, ez elnagyoltabbra sikeredett, mint az előző, de itt igen szerények az igények, csak annyi a fontos, hogy egy adott pozícióban megakasztható legyen a rugómag. Eközben szerencsére kiderült, hogy a rugó nem törött, csak a visszafelé forgatott rugómagban levő akasztó csap elgörbítette a rugó végét, kis igazgatás után kifogástalanul beakadt, remélhetőleg jól fog működés közben is viselkedni:

Jöhet akkor a következő kín, a lánc! Ez bizony egy finom darab, 19cm hosszú, 0.5mm vastag, 103 szemből áll, és sajnos nem kevesebb, mint négy helyen szakadt, valamint a két végéről hiányzanak a rugóházba, illetőleg a kiegyenlítő csigába való beakasztást lehetővé tevő kampók is. Érdemes „elmerengeni” ezen az alkatrészen, amíg egy mai, korszerű, kézi-felhúzós óra az összes csavart számba véve is csak 50-70 alkatrészből áll, addig ez a csiga 309 piskóta alakú acél szemből, és 206 picike szegecsből áll össze, tehát összesen 515 alkatrészből, amelyet mind külön-külön készítettek. A szemeket persze egy célszerszámmal ütötték ki acéllemezből, de a lyukakat bizony meg kellett egyenként dörzsárazni, a szegecseket pedig drótból alakították ki egyenként. Egy-egy ilyen lánc elkészítése még gyakorlott mesternek is rengeteg, szerintem legalább egy hetes munkájába kerülhetett. Nem is csoda, hogy azokban az időkben, amelyből ez az szerkezet származik, az óra bizony „úri huncutság” volt, még a leggyengébb minőségű szerkezeteket is csak a jómódúak engedhették meg maguknak!

A két reménytelenül eltört szemet kidobtam – ennyivel rövidült a lánc, a már fellazult, tönkrement szegecseket kihegyezett és kiedzett gombostűvel kiütögettem a helyükről. Első feladatként nekiálltam elkészíteni a két akasztó szemet. A rugóházba egy szigonyszerű, visszahajló kis kampóval szokott kapaszkodni a lánc, ez csak érintőirányba húzásra van igénybe véve, mert a jól beállított akasztómű a csiga olyan helyzetében állítja meg a felhúzást, amikor a rugóház helyzete olyan, hogy a láncból kb: egy negyed fordulat még a paláston van. Ám a kiegyenlítő csigába illeszkedő vég más, ez egészen addig húzódik, amíg a csiga szélső helyzetében már sugárirányban áll a lánc vége. Ennek rögzítésére egy csap van a csigába ütve, és itt tehát szabályos kampóra van szükség, amely el is tud fordulni. Mindezt a milliméternél kisebb méretekben…

A két szem elkészítéséhez kertem egy megfelelően vékony, törötten félretett karórarugót, majd gázláng felett kilágyítottam. Most pedig először is meg kell fúrni bele a szegecseléshez a lyukakat. No de mivel tud az ember 0.1mm-es lyukat fúrni egy papírvékony acéllemezbe? Egyáltalán: ilyen vékony fúrók nem is kaphatóak a kereskedelemben, ez egy vastagabb hajszál mérete! A fúrót tehát el kell készíteni. Ehhez fogtam egy törött, 0.5mm-es csigafúrót, kilágyítottam, és leesztergáltam a szükséges átmérőre, majd élesre-hegyesre-laposra fentem a végét (szívfúró profil). Alaposan visszaedzve végre volt egy alkalmas fúróhegyem:

A fúráshoz azonban igen nagy precizitású fúró szükséges. Ilyen szerencsére nem beszerezhetetlen, bár a kereskedelemben kapható kis fúrók - amilyenekből csiszolás, polírozás céljára többel rendelkezem is (Miniplex stb) - meg sem közelítik a szükséges precizitást, velük próbálkozva a fúró azonnal eltörne. Ezért beszereztem egy oszlopos állvánnyal is rendelkező, különlegesen precízen csapágyazott Proxxon törpefúrógépet, amelynek a befogása lehetővé teszi a fúróhegy kellően pontos megvezetését. Nagy, 20-25 ezres fordulatszámon minden gond nélkül ki tudtam fúrni a lyukakat, a kis rugólemezt addig ragasztással egy erős, sima keményfa (szalagparketta darab) lapra rögzítettem:

Ezek után a fellelhető legfinomabb reszelőimmel nekiálltam „kifaragni” a kampókat. Sajnos ezzel csak hozzávetőleges formát lehetett adni nekik, mert a reszelők finomsága elégtelen ennyire apró munkákhoz, ezért készítettem egy finomreszelőt borotvapengéből, úgy, hogy a penge élét csiszolópapíron alaposan érdesítettem, és egy tűreszelőt – varrótűből, hogy szó szerint értelmezhessük a nevét. Ez utóbbihoz szintén csiszolópapíron alaposan felérdesítettem a tűt, majd üveg-keményre edzettem. Sajnos gyorsan koptak, munka közben többször is újra kilágyítani, érdesíteni majd visszaedzeni kellett őket, de végeredményben sikerült a két akasztószemet egészen elfogadható kinézetűre kialakítani:

Természetesen a szemeket is kicsit edzettem, hogy erősebbek legyenek, és ezek után esztergáltam jópár szegecset egy 0.4mm-es acéldrótból, ilyen mütyür dolgokat még eddig nem is csináltam, jellemző, hogy úgy néznek ki, mint egy mezei homokszem, és alig foghatóak meg csipesszel ( lenti képeken a láncszemek kb: 1.8mm hosszúak):

A legvékonyabb szegecselő-szárral óvatosan helyére püföltem a szegecseket (közben hármat elvesztettem, csak úgy..), majd finom kenőzsírral óvatosan végigkenve egy egészen tűrhető állapotú láncot tartottam a kezemben, amit gond nélkül fel is tudtam tekerni a kiegyenlítő csigára:

A járat most tulajdonképpen már össze is rakható lett, érdemes is megnézni, egy abszolút tipikus, kiforrott, XVIII. század végi orsós szerkezetet láthatunk:

Turpisság persze még mindig maradt a dologban… Feltéve a felső csapágylemezt kiderült, hogy a csiga kopásai miatt a kilincskerék annyira el tud távolodni a csigától, hogy a kilincs átugrik. Több megoldás is eszembe jutott, de a legegyszerűbbnek egy megfelelő átmérőjű és magasságú gyűrű készítése tűnt, ami a csiga alá helyezve kotyogásmentesen tartja a helyén. A gyűrű értelemszerűen akkor a legjobb, ha szorosan illeszkedik a kilincskerék belső bemélyedésének a peremébe, tehát egy 3.5mm átmérőjű gyűrűt kell készíteni, egy 1.4 mm-es furattal.

Ezt egy 6mm átmérőjű réz rúdanyagból készítettem el, és mivel a befogó patronjaim legnagyobb mérete 3.6 mm, ezért a belső fogású lépcsőstárcsába fogtam be a rudat. Szerencsére ez nem gond, ezek a tárcsák olyan pontosak, hogy a külső-belső fogású két lépcsőstárcsát szembe egymásba befogva az esztergán megforgatva a külső tárcsa tengelyén sem lehet semmiféle ütést érzékelni – ugyanolyan pontosak, mint a befogó patronok (hiába no, precíz NDK munka J ).

A kész gyűrűvel már tökéletesen ül a helyén minden, jól működik a kilincs is. Nem könnyű ilyenkor a láncot a helyére fűzni, kézzel kell tekerni a rugóházat és a végén már előfeszíthetem a rugót is, ide kellett a másik kis fogazott kilincskerék, amelyet egy fix, csavarral rögzített kis acél idom véglegesen megfog:

Oldalról szépen látható, hogyan tekeredik fel a cérnavékony lánc a rugóház palástjára:

A csapágylemezeket a XIX. század első harmadáig jellemző módon ékekkel rögzítették, ez a ma nagyon nehézkesnek és körülményesnek tűnő megoldás kiválóan megfelelt, és jóval olcsóbb volt a csavarozottnál – hiszen akkoriban a csavarokat és a csavarfuratokat bizony egyenként, kézi munkával készítették! Nincs is két teljesen egyforma csavar egy ilyen órában függetlenül attól, hogy a fő méretek egyeznek, tehát a csavarok alkalmasint felcserélhetőek egymással – de kinézni akkor is másként néznek ki, mindenütt látható a kézi munka, a reszelő nyoma. Az ékek azonban részben elkallódtak, ezért 0.8mm-es kemény sárgaréz drótból gyorsan „helyeztem” pár éket, amelyek szépen el is látják a feladatukat:

A járat helyrepofozása után szétnéztem a billegő környékén. Fájó hiányosság a hajszálrugókulcs. Ezekben az órákban ez úgy működött, hogy az alant látható fedőlemez félköríves kivágásában mozgott egy fogas ív, rajta egy sugárirányban benyúló kis lemeznyúlvánnyal, amibe két pecket ütöttek hajszálrugó-kulcs gyanánt. A lent látható kis fogaskerék felső, négyszögletes végére illeszkedett a felhúzó-kulcs, és ezzel lehetett az órát szabályozni. A fogaskerék háromszög fogazású, ezt a kis fogas ívet tulajdonképpen el lehetne készíteni, de rettentő sok munkával járna, ezért inkább lemondok róla. Igyekszem majd a hajszálrugó hosszának megfelelő megválasztásával elfogadhatóan beállítani az órát, nagy pontosságot amúgy sem várok egy ilyen korú és állapotú szerkezettől, már napi +/- 15 perc is elfogadható lenne. Persze megjegyezném, hogy ezek az órák hordva már új korukban sem voltak napi pár percnél pontosabbak. Bár állandó szobahőmérsékleten, nyugalmi helyzetbe lerakva meglepő, sőt megdöbbentő pontosságra is képesek, a saját gyűjteményemben is van két olyan, hasonló korú, sőt régebbi orsós óra, amely ilyen körülmények között percen belüli pontossággal jár!

A billegő és a gátkerék rögzítésére szolgáló, jellegzetes összetett híd látható az alábbi képeken. Ez egyfelől az alsó csapágylemeze – edzett acél fedőlemezzel – a billegőnek, másfelől csapágylemeze a gátkeréknek is. A gátkerék csapágylemezét ráadásul a billegő tengelyéhez képest oldalirányban állítani lehet, így pontosan beszabályozható a járat:

Beépítve ez így néz ki (a kép éppenséggel egy másik órámról készült, mivel elfelejtettem lefényképezni a beépített gátkereket, de teljesen így néz ki ebben az órában is). A gátkerék másik oldalán látható, szintén nagyon jellegzetes csapágyazás jellemzője, hogy itt a gátkerék is acél csapágyfedőlemezt kapott, és a két csavar közül a belsővel a csapágyhidat finoman tengelyirányban távolítani lehet a billegőtől, így állítható a gátkerék tengelyirányú holtjátéka, vagyis az orsójárat esése. Ennek nagy a jelentősége, mert az orsójárat csak nagyon szűk határok között működik, azon kívül vagy elakad, vagy megszalad, ráadásul a gátkerék fogai már akár néhány év alatt is kophatnak annyit, hogy megszaladjon a járat – ilyenkor utána lehet szabályozni:

A billegőről leemelt hajszálrugónak csak szűken a fele maradt meg, a többi elrozsdásodott, letört és elkallódott. Nincs meg a hajszálrugót rögzítő ék sem. Kerestem egy kinézetre-vastagságra igencsak hasonló hajszálrugót a készletemből, és meghajlítgattam az eredeti formájára. Mi tagadás, nem egy precíziós darab, szerencsére bőven van hely („bőven”, hiszen közel egy milliméter a légrés a billegő és a csapágylemez között J ), így a nem éppen kifogástalanul egyenletes rugót is el lehet megfelelően rendezni. A rugó végét befűztem a gyűrűbe, és ékkel rögzítettem:

Sajnos, mint azt már ez első szemlénél is megállapítottam, a billegő felső csapja is letörött. Óriási szerencse azonban, hogy az angol mintájú orsó a svájci-francia kivitellel ellentétben nem egy vékony csap rajta a lapátokkal, hanem egy vastag tengely, átmenő síkokkal. A billegőbe illeszkedő vége is „vastag”, 0.8 mm átmérőjű, márpedig egy ekkora tengelybe már lehet lyukat fúrni, és a csapot pótolni. Így is tettem, az esztergán csapfúróval 0.4 mm-es furatot készítettem bele, abba beütöttem egy acél csappótlást, és a végét megfelelően kis átmérőjűre leesztergáltam, majd edzettem-fényesítettem:

A billegő szépen a helyére illeszthető, a hajszálrugó rögzítésére még esztergáltam egy nagyon vékony, aránylag hosszú (4mm) éket, és beállítottam úgy a billegőt, hogy a nyugalmi helyzetben az orsójárat pont emelésen legyen, a hajszálrugó pedig ne érjen se a billegőhöz, se a csapágylemezhez (egyszerűnek tűnik, de persze egy bő óráig állítgattam.. J ):

A billegő felső csapágylemeze szépen áttört, díszített réz híd, a tengely a rézben készített furatban forog, ami már eléggé oválisra kopott. Ezt szegecselőn alaposan összehúztam, majd finom dörzsárral körkörösre és a tengelynél csak kicsit nagyobb átmérőjűre alakítottam. A felső „csapágykő” a szokásos módon két csavarral rögzített gyűrűs fedéllel tartott erősen kiedzett acél félgömb idom:

Ezek után szépen helyre tettem mindent, és megpróbáltam az órát elindítani. Persze, hogy nem ment elsőre, a gátkerék pozícióját-esését még egy óráig kellett állítgatni, amikor is az óra hirtelen szép, egészséges kattogással megindult, és megállíthatatlanul járt. Felhúztam teljesen (rettegve, hogy bírja-e a meggyötört lánc..), és láss csodát, az óra szépen le is járt, másfél napon keresztül, minden pozícióban ugyanúgy ketyegve! Eszerint túl vagyunk a nehezén, halleluja!

A szerkezetre visszahelyeztem a – már nem létező – hajszálrugókulcs fedőlemezét, szépen mutat, gazdagon vésett, aranyozott lemez, ha már funkciója nincs is, iparművészeti és ötvös-remeknek még mindig elmegy.. J

Persze némi pontosság sem lenne rossz, ezért ideiglenesen visszateszem a mutatószerkezet kerekeit, és egy gyorsan megbarkácsolt papírmutatóval járatom az órát. Hatalmas meglepetésemre az óra a legelső összeállításban is szerény fél órás sietést mutat egy nap alatt, ez igen biztató! A hajszálrugót hosszabbra véve (persze a középállást ilyenkor mindig újra be kell állítani, hiszen a hajszálrugógyűrűt kell elfordítani a billegő-tengelyen) ez csökken, végül három lépésben, több napi megfigyelés és járatás után elértem a napi kb.: 3-5 percnyi sietést, teljesen megbízható járás mellett. Ennél többet nem is várok ettől a meggyötört és muzeális szerkezettől, bár érzésem szerint lehetne tovább is finomítani, de az óra járása más pozícióban valószínűleg amúgy is szórna ennyit – jó ez, sokkal jobb, mint amiben eleinte reménykedtem, ez az óra ilyen pontosság mellett tulajdonképpen akár napi szinten is használható lenne!

Most következhet az egyéb hiányosságok pótlása. A számlap alatti szerkezeti képen látható a kissé kopottas, de még jól látható festésű sötétkék eget szimbolizáló kerék a nap-hold szimbólummal, amely a gátkereket hajtó közkerék tengelyére ül fel. Ez a kerék hajtja az alsó képen jól látható picinyke magkereket, amelynek felfele nyúló tengelycsonkja forgatja a számlap kivágásában a most még hiányzó kis szélmalom vitorlát. Látható a tokban a szerkezetet megtartó kis rugós pöcök és rugója (6 óránál, hiszen jellegzetes, a tokból előre kibillenthető szerkezettel készült az óra) és 11 óra irányába az általam barkácsolt kilincskerék is, amely a rugómagot rögzíti:

El kell tehát készíteni a hiányzó kis szélmalom-vitorlát. Először is készíteni kell egy lyukas-tengelyt, amely kinyúlik a számlap fölé, hordozza magán a „vitorlát”, miközben alul ráékelhető a forgató kerék kis tengelycsonkjára. Ezt 2mm-es sárgaréz rúdanyagból esztergáltam ki. Kis gondot okozott, hogy a tengely átmérője kicsit kevesebb, mint 0.2mm, és ilyen méretű fúróm nincs. Persze készíthettem volna egyet, de nem éreztem feltétlen szükségét, megfúrtam a tengelyt 0.3mm-es fúróval, azzal, hogy majd a végén a tengely kicsit összehúzom. A kis tengelyecske mások oldalát sima, lapos platóvá esztergáltam, középen egy kiálló, kb: 0.3mm-es csappal, központosítás és szegecselés céljából:

Magát a „vitorlát” 0.2mm-es sárgaréz lemezből készítettem el. Körzővel – vonalzóval előkarcolva nagyjából kijelöltem a szűken 1cm átmérőjű kis kerék fő vonalait, 0.3mm-es fúróval az oszlopos fúrógépen kifúrtam a közepét, majd körbevágva, finom csípőfogóval elnagyolva leszedtem a felesleget. A végső formát egy jó félórás reszelgetés adta meg, a középpontban levő lyukat pedig dörzsárral a tengely csapjának méretéhez igazítottam. Az enyhe elnagyoltság most egyáltalán nem volt probléma, tekintve, hogy ez anno is egy kézzel, egyedileg készített díszítőelem volt, kimondottan előnyére válik, ha látszik „manufakturális” mivolta: A tengelyt a végén jó alaposan felszegecseltem a vitorlára, és finom, recés fogóval úgy összehúztam a tengely végén levő csövecskét, hogy pontosan felüljön a forgató kerék tengelyére (persze azért lötyögős egy picit, de stabilan megáll, mindazonáltal tökéletes eredményt egy pontos méretű csapfúró alkalmazásával érhettem volna el – valószínűleg jó pár próbálkozás után).

A kész kereket lefestettem sötétkékre – talán nem a legjobb szín egy szélmalom vitorlájának, de a feketét nagyon unalmasnak ítéltem, ez a szín viszont jól megy a mellette, a számlap kis ablaka mögött forgó égbolttárcsa színéhez. A vitorlára fehérrel még némi bordázatot is festettem, erősen kinagyítva talán elnagyoltnak tűnik, de ez egy egész picike kerék, az órában, az üveg mögött jól mutat:

Következő, nem kis kínnak ígérkeztek a mutatók! Az óramutató nagy, már igen régen nem használt méretű tengelyen forog, a percmutató pedig négyszögletes végű tengelyre illeszkedik – ez teszi lehetővé a kulccsal az óra állítását is. A hosszuk ugyanakkor relatíve kicsi, hiszen külön segédszámlapon mutatja az óra az időt. Az óramutatóval ezzel együtt szerencsés vagyok, találtam ugyanis egy éppen megfelelő átmérőjű letörött nagyon régi asztali óra mutatócsonkot, amelynek a karimája teljesen megfelelő, és egy másik, szintén törött, zsebóra mutatódarabot. Mégpedig egy Breguet mutatót, ami nem stílustörés, ezen az órán már, ha éppen hogy csak, de elvileg lehetett ilyen mutató (hiszen ezt a mutatóstílust Breguet a XVIII. század végén honosította meg). A két alkatrészt kicsit egymáshoz reszelgetve szépen összeforrasztottam. Az óramutató tehát ezennel megvan:

A percmutató azonban reménytelennek tűnik, szögletes is a vége, Breguet is, ilyen nem leltem sehol, senkinél, tehát el kell készíteni! A kiindulási alap itt is 0.2mm-es kemény sárgaréz lemez volt. Kiméricskéltem a kívánt hosszt, és fúrtam két lyukat a lemezbe. A nagyobbik mérete illeszkedik az óramutató végén levő Breguet „alma” méretéhez, a kisebbik majd a tengely feladatát fogja ellátni – „csak” fel kell majd a szükséges négyzet méretére bővíteni. Kis marófejjel elnagyolva körbe megformáztam a lemezkét, majd a legfinomabb reszelőimmel nekiláttam a „simogatásnak”:

Jó órás reszelgetés eredményeképpen egészen formás mutatót sikerült kialakítani, a legtöbb gondot a központi, négyzetes tengelynyílás kialakítása okozta. A mutatónak ugyanis szorosan, jól illeszkedve kell felmenni a helyére, ugyanakkor az anyag olyan vékony, olyan kevés, hogy nagyon nem feszülhet, mert akkor szinte biztosan felszakad a kör. Hosszú próbálgatás és igazgatás után sikerült eltalálni a szükséges méretet, és a mutató kész!

Az órának eredetileg valószínűleg kékített acél mutatói lehettek, legalábbis a fehér porcelánhoz ez illik, így a mutatókat érdemes lefesteni. Már csak azért is, hogy a megmunkálás apróbb felületi egyenetlenségei eltűnjenek a festék jótékony takarásában. J A mutatókat megfaragott végű, gyurmába tűzött gyufaszálakra húztam, és lefestettem Modell Master fekete festékkel:

A helyükön már egészen jól mutatnak, az óra megjelenése teljesen „normális”:

Ezután már csak a tok rendbehozatala marad. Szükséges méretű, erősen domború üveget sikerült találnom, az alpakka tokot fémtisztítóval megtisztítottam, felpolíroztam, a „csáléságokat” kiigazítottam. A szerkezetet a tokban rögzítő, elvásott kis réz tengely helyett gyorsan „hegyeztem” egy újat az esztergán. A számlapot szintén ékek rögzítik – mégpedig három, nagyon apró ék, azokból is inkább újat készítettem. Az összerakott óra kellemes jelenség, egészen normálisan jár, és nagyon jópofa, ahogy a kis szélmalom forgolódik benne. A szélmalom járásán kiválóan követhető az orsójárat jellegzetes, enyhén visszavezető járása, ugrándozva halad, minden megállásnál alig-alig, de még észrevehető mértékben visszafelé forog, majd megint ugrik egyet. Kellemes darab, remek dísze lesz gyűjteményemnek!

Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu