Egy antik orsós ütős zsebóra restaurálásának képei

Jelen cikkecske apropója egy régi „mellényúlás” korrigálására tett erőfeszítések viszonylag eredményes végkifejlete lett. Jópár évvel ezelőtt vásároltam a régiségpiacon egy meglehetősen kopottas, öreg, XIX. század eleji ütős, orsós („spindlis”) járatú zsebórát – még csak nem is túl olcsón. Az óra ugyan nem működött, de nem tűnt reménytelennek, és naiv módon bedőltem az eladó megszokott „csak ki kell tisztítani” szövegének. Egy ilyen órát a helyszínen igazán megbontani nem lehetett, többé-kevésbé „vakon” kell vásárolni. Az óra ránézésre nem volt túl rossz állapotban, az ütőszerkezet nehézkesen bár, de működött, a számlap erősen szennyeződött, felújításra szoruló volt, de megfelelő alapnak tűnt egy alapos szervizzel feltámaszthatósára:

Nos, ez nem igazán sikerült ennél az óránál. Az órát megbontva komoly turpisságok kerültek napvilágra. A legelső és legfájóbb probléma a törött orsó volt, amit egy nagy csepp pillanat-ragasztóval „orvosoltak”, így a billegő nem lötyögött ugyan össze-vissza a helyén, ezért nem tűnt fel rögtön a tengelytörés – de ettől még persze működőképessé tenni csak új orsóval lehetett volna. Emellett szakadt volt a rugóerőt átadó lánc, amelyet beakasztottak egy ponton a szerkezetbe – így nem lehetett a szakadt láncos óráknál jellemző módon a végtelenségig húzni az órát. A többi hiba ehhez mérten már semmiségnek tűnt.. A pórul járás miatt kissé morózusan fiókba hajítottam az amúgy szép és komoly órát – és most, évekkel később egyszer csak úgy éreztem, megjött a lelkierőm rendbe tenni. Különösen, hogy azóta már volt szerencsém készíteni néhány orsót – bár nagyobbakat – így bizakodtam benne, ez is sikerülni fog.

Az óra maga amúgy egy a XIX. század legelejéről származó antik darab, tehát nagyjából két évszázados lehet. A szerkezete egy technológiai értelemben ugyan még félig manufakturálisan, de célszerszámoknak, már gépi (valószínűleg vízi) erővel hajtott szerszámgépeknek, sablonoknak köszönhetően mégiscsak valódi sorozatban készített szerkezet, a svájci óraipar korai remeke. A „szokásos” orsós megoldással, láncos vonóelemmel, kiegyenlítő csigával, és szép, jó arányú, már nem túl vastag (50mm átmérőjű, és az üveggel együtt 19-20mm vastag), empire jellegű sterling-ezüst tokkal. Az ütőszerkezetet az akkoriban jellemző módon, a tok nyakának benyomásával lehet aktiválni, a felhúzás és a mutató állítás természetesen még kulccsal történik, mi több, az óra érdekességét jelentősen emeli, hogy megvan hozzá az eredeti, ezüst végű kulcs is. A szerkezetet hátulról felnyitható porvédő fedél borítja (és rögzíti), azt eltávolítva láthatjuk a szépen kidolgozott, de nem túldíszített óraművet.

A billegő hídja a francia, kontinentális mintára „kétlábú”, tehát mindkét végén a csapágylemezre támaszkodó és két csavarral rögzített – a brit órákra volt jellemző az „egylábú”, a billegő fölé nyúló, csak egy oldalon rögzített híd. A billegő hídjától jobbra látható kis ezüst fedél alatt a hajszálrugó-kulcs állítását lehetővé tévő kis áttétel látható, a felhúzó-kulcsot használva ezzel lehet az óra pontosságát szabályozni. Túl nagy pontosságot persze ezek a szerkezetek új korukban sem tudtak, napi néhány perces szórás azonban elérhető volt velük. Bár az adott korban már ismerték és a legmagasabb minőségi osztályba tartozó szerkezeteknél használták is a rubin és más kemény nemeskő csapágyakat, de ebben az órában még efféle nincs, rézben fut, ahol szükséges, ott edzett acélon megtámasztott minden csap, tengely.

Hát, lássuk akkor a hibákat. Szétszedés közben az első, azonnal szembeszökő, és leginkább fájó hiba az orsó törése. Már csak azért is, mert ez bizony igen apró, a legkisebb alkalmazott méretek közül való, kb: 6mm hosszú, kicsi, 3mm-es gátkerékhez illesztve. Nem lesz könnyű elkészíteni. Ketté van törve, és még a csap is hiányzik az egyik végéről – amúgy elég tipikusan, így szoktak ezek az orsók eltörni:

Szomorú látvány, ennek valahogy úgy kellene kinéznie, mint az alábbi, egészséges, hasonló szerkezetből származó billegő orsójának:

Az orsó természetesen nem javítható – újat kell készíteni. Előreláthatóan ez lesz a legkellemetlenebb tennivaló az óra felújításához elvégzendők között. De előbb érdemes szépen rendbe tenni az egész szerkezetet, tisztítani, korrigálni, az egyéb hibákat javítani. A mutatók eltávolítása könnyű, a számlap vékony, domborított ezüst, csak a pereménél pattan fel a szerkezetre, egy parányi csap és furat pozícionálja, egyéb rögzítése nincs is. Eltávolítva láthatóvá válik a klasszikus, korai elvek alapján szerkesztett, meglehetősen összetett ütőszerkezet. A szerkezet azonban annyira össze van ragadva, a réz elfeketedve, a csapágyak beragadva, hogy a tényleges szervizelés előtt, még egyben kitisztítottam, kotyvában és benzinben alaposan átmostam. Ettől a réz szépen visszanyerte a színét, a beragadt tengelyek-karok megmoccantak. Igazán működni persze még nem működik az óra, de legalább gond nélkül szét lehet szedni, nem fenyeget az a veszély, hogy egy-egy, a csapágyába teljesen „belegyógyult” csap szétszedéskor inkább letörik, de nem jön ki a helyéről. Nem utolsósorban fotogénebb, tetszetősebb is lett a szerkezet:

A fenti képen látható a komplett ütőrendszer. A finom acél karokon enyhe korrózió, de semmi vész – kétszáz év elteltével ennyi belefér. A rézkefe és polírkorong nyomtalanul el fogja tüntetni. Az ütőművet a korai, a XVII-XVIII. századi ismétlőóráknál megszokott módon, csigán keresztül, kis lánccal húzza fel a kiváltó-kar – ez bonyolult, sok alkatrésszel készülő megoldás, a XIX. századra jellemző szerkezetekben már fogasléccel-ívvel kiváltva, közvetlenül húzták fel az ütőrugót. Itt azonban ez a kis, acélkereket tekerő lánc dolgozik, a végén a működtető-karba akaszkodó kis szemmel:

Parádés kis alkatrész, kb: 6 cm hosszú, 25 láncszemből áll, minden szem három „piskóta” elemből és két kis szegecsből, tehát csak ez az elem több alkatrészből áll, mint egy mai, korszerű automata karóra alkatrészeinek száma. Igaz persze, hogy zömében egyforma alkatrészekből, mindazonáltal ezeket bár célszerszámokkal, aránylag termelékenyen, de mégiscsak kézi munkával készítették. Az előmosásnak köszönhetően lejönnek a karok gond nélkül a tengelyekről, lassan sikerül az órát szétszedni:

Ezen a képen már le van bontva az ütőszerkezet zöme, már csak a nyomó-határoló és rögzítő rugók, valamint az órát ütését szabályozó lépcsős-koronggal egybeépített csillag-kerék, és az őt pozíciójában rögzítő nagy, rugós nyomókar látható.

Megfordítva a szerkezetet és leemelve a felső, nem csavarok, hanem négy kis kúpos pecek által rögzített csapágylemezt elénk tárul a járat képe. Tipikus „spindlis” szerkezet, kiegyenlítő csigával, amely közvetlenül hajtja a perc-kereket, az a közkereket, az pedig a felső csapágylemezen rögzített gátkereket meghajtó korona-kereket. Látható a két ütő-kalapács, és az ütőszerkezet lefutását szabályozó, öt fogaskerékből álló fékrendszer is. A szerkezeten keresztbe fektetve a lánc, aminek szerencsés módon legalább a két végén az akasztó-szemei megvannak, csupán egy helyen, középtájon szakadt:

Az ütőmű fékrendszerét érdemes közelebbről is szemügyre venni, a lenti két kép ezt mutatja meg. Ez a konstrukció átmenet a barokk kori, széllapátos fékezésű, korai szerkezetek, és a XIX. század második felétől elterjedt, kis Clement-horgonyos, rezgő-nyelves fékek között. Voltaképpen egy gyorsító áttétel, amelyiknek a végén lévő kis, magányos acél fogas-tengelyét egy állítható, excentrikusan elforgatható kis betétben csapágyazták, és ennek állítgatásával elég jól be lehetett állítani a járat lefutásának idejét. Korábban ennek helyén egy kis széllapát forgott, ami szintén jó, de szükségszerűen jóval nagyobb helyigényű, magasabb konstrukció volt. Ezt viszont aránylag laposra el lehet készíteni, és meglehetősen csöndesen is működik, csöndesebben, mint az utódjaként elterjedt, Breguet-által bevezetett rezgőnyelves megoldás. Egy hátránya azonban van: a kopás és a kenőanyagok öregedésének függvényében erősen változhat a fékező-hatás, az ütés sebessége tehát nem állandó, az évek folyamán jócskán változhat – ilyenkor tisztítani, utána állítani kell:

Mint ezeknél az óráknál általában, itt is illik a kiegyenlítő csigát szétszedni, és a kilincsművet kipucolni. Mind a csigából, mind a rugóházból bőségesen van mit kitakarítani, vastag, fekete „lekvár” uralja a szerkezetet, de alapos, egész napos áztatás majd mosás után szépen kitisztul minden. A kiegyenlítő csiga végállásának határolása nem a megszokott, a lánc által felemelt kis nyelv segítségével történő, hanem itt a lánc az utolsó fordulatnál benyomja a jobb oldalt, a csiga teste alatt látható kis reteszt, és annak kiálló vége akad meg a felső csapágylemezből kiálló határolón (ami történetesen egyben a gátkerék hátsó csapágya is):

Javítgatni való azért itt is akad, a fenti képen is kivehető valamennyire, de a csigából eltűnt a lánc végének beakasztására szolgáló parányi kis acél csapocska. Ezt pótolni kell, az egyszerűség kedvéért egy kallódó, fogaskerék-tengely végének pont megfelelő méretű csapját szegecseltem bele (így nem kellett esztergálni egy ilyen csapocskát – lesz még úgyis bőven esztergálni való). Alapos kenés és zsírzás után végre egy jó, és jól működő csiga várja a visszaépítését:

A lánc ettől persze még minden, csak nem jó. Szakadt, piszkos, picit rozsdás, szorulós jószág. Több napos rozsdamaróban majd kotyvában áztatás, tisztítás, óvatos egyengetés, végig-kalapálás, végül alapos olajozás után egészen jól járó, használható lánc lett belőle, csak a szakadást kell megjavítani. Ennek egy szem áldozatul esik (a szakadás oka az egyik szem törése volt), de bőven elég hosszú maradt a lánc így is, és „csupán” egyetlen parányi szegecset kellett készíteni. Korábban, a „restauráció Op1” néven futó, egy másik orsós óra felújításáról szóló írásomban is egy hasonló problémát kellett megoldani, ez is éppen ilyen, a lánc méretei is hasonlók:

Javítandó hiányosság persze van még mindig. Nem könnyen észrevehető hiba, de a hajszálrugó szabályozását lehetővé tevő, fogas-ívvel mozgatott kulcs egyik kis határoló pecke is hiányzik. Parányi, tizedmilliméter átmérőjű, pár tized hosszú kis réz pecek, de ezt nem lehet semmiből pótolni – esztergálni kell egy újat. Persze ez azért nem egy katasztrófa, viszonylag gyorsan, könnyen megvan, a helyére kerül, és most már lehet lépni tovább:

Ami a képeken nem látható, mégis jópár órás munkát adott: gyakorlatilag az összes csap és csapágy kopott volt. A fogaskerekek mindegyike szépen „harangozott” a maga kis csapágyfuratában, jelentősen rontva az erőátvitel hatásfokát. Ezeket mind, egyenként szegecselőn össze kellett húzni, a csapokat kicsit fényesíteni és gondosan illeszteni. Jól elpepecseltem velük, de végül minden a helyére került, a szerkezetet újra össze lehetett szerelni – ami nem is egyszerű feladat. Hiszen a két csapágylemez tartja gyakorlatilag az összes kereket, mindegyiknek egyszerre kell a helyére kerülni, majd még a láncot is be kell fűzni. Ráadásul a felső csapágylemezt nem csavarok, hanem ékek tartják, amíg ezek a helyükre nem kerülnek, addig egy kézmozdulatra is széjjelhullik megint az egész. De lassan összeállt, a lenti képen kb: 11 óra irányában látható a hajszálrugó-kulcs állítását lehetővé tevő kis négyszöges tengely vége, rajta a kulcs helyzetét jelző mutatóval, a kis ezüst skála-lemezzel (az óra felhúzó-kulcsával lehet állítani), fölötte, 12 óra irányában az előfeszített rugó végét fixen rögzítő kis kilincs, 4 óra irányában pedig az ütőszerkezet félig fedett rugójának háza:

Az alábbi képen az ütőszerkezet összeszerelt lassító áttétele vehető szemügyre, itt látható a kis fogas-tengely lefutásának állítására szolgáló kis excentrikus betét, amelynek a négyszöges vég-kiképzése könnyű állíthatóságot eredményez:

Nem könnyű az ütőszerkezetet sem összerakni, a lánc pozíciójának az ütőrugó négyszöges tengelyén szigorúan meghatározottnak kell lennie, különben nem annyi órát fog ütni a szerkezet, mint a valóságos érték. Legalább egy, de ennél az öreg szerkezetnél inkább két fordulattal elő is kell a rugót feszíteni, vagy nem lesz ereje a kalapácsok emelgetéséhez. Az alábbi két képen jól látható az ütőszerkezet nyugalmi, és ütési állapotban, lenyomott kiváltó-karral:

A jobb oldali képen pár apró nyilacskával próbáltam könnyebben megérthetővé tenni a szerkezet működését. A jobb szélen, a kék nyíllal jelölt kiváltó-kar vége felütközik a zöld nyilacskával jelölt, a mutatók tengelyétől lefelé látható lépcsős-tárcsán (a csillag-kerék alatt), és ez fogja meghatározni az órák ütésének számát. Értelemszerűen ez azt is jelenti, hogy az ütendő órák számától függően más mélységig nyomható a tok nyaka, 1 órakor csak alig, egy egész kicsit szalad be felütközésig, míg 12 órakor egészen a tokig benyomható. Finom tapintó-készségűek már a gomb benyomhatóságából nagyjából becsülni tudják az időt. A kiváltó-kar amúgy egy egész kicsit odébb is nyomja tengelyén a lépcsőstárcsát, amely így a kb: 7 óra irányában látható két kis lila „pipával” jelzett nyúlvánnyal felszabadítja a negyedes tapintókart. Ez rugója ellenében „lecsap” a negyedeskerék lépcsős-tárcsájára, letapogatva az ütendő negyedeket – a képen a nagy lila nyíl jelöli a negyedeskerék tárcsáját, a nyíl csúcsa a negyedes tapintókarra mutat. A képen az is látható, hogy most a legfelső pozícióban fekszik fel a tárcsán a tapintókar – most nem fog negyedeket ütni, ez az egész óra és az első negyed közötti idő-intervallum. A kis sárga nyíl kb: 8 óránál az óra-ütő kalapács emelőjét mutatja, míg a kis piros nyíl 11 óránál a negyedes kalapácsét. Miután a szerkezet kiütötte az órákat, akkor a 9 óra irányában látható okkersárga nyíllal jelzett emelőkar helyére visszafordítja a negyedes tapintókart, közben kiüti a szükséges negyedeket, minimális eltolással egyszerre emelgetve a kalapácsokat. A felül látható, négy kis piros pipával megjelölt négy csapágyfurat a már bemutatott fékszerkezet kerekeinek csavarja. Nem ördögien bonyolult, de nem is éppen egyszerű szerkezet.

A kalapácsok kis, a szerkezet körül körbe hajlított hang-rudacskákra ütnek:

Ezek amúgy árulkodnak az óra koráról is, ezt a spirál-rudas hangadót – ki más? – maga Breguet vezette be, és nagyjából a XVIII. század legvégétől használták, a korábbi órák a tok belsejében szorosan elhelyezett csengőkön, vagy magán a tok oldalán „kopogtattak”. Ezek a hangadók jelzik, hogy az óra későbbi, ami a valóságnak meg is felel, hiszen az óra a XIX. század elejéről, kb: az 1800-1820 közötti időszakból származik.

A piszkos tok is alapos tisztításon, polírozáson esett túl, régi fényét vissza-adandó. Érdemes megnézni a tok fülét is jelentő nyomógomb megoldását: a gomb ezüst golyócska, ezüst a kengyel is, és a szépen csiszolt félköríves acél pecek, kis retesszel rögzítve illeszkedik a tok rövidke csövébe:

Szép részlet még az óra kulcsa, korabeli, eredeti ezüst fogójú kulcs, jól elfeketedve persze, de alapos tisztítás, polírozás után ez is igen mutatós lett:

A szerkezet tehát nagyjából összeállt, most jön az igazi probléma, az orsó pótlása….

Bár különösebb reményeket nem fűztem ahhoz, hogy ez egy ilyen kis méretű orsónál beválhat, de mivel sokkal nagyobbnál már sikerült, így elsőként megpróbálkoztam a Magyar László-féle, „Az órás” szakkönyvben ajánlott lemezorsó készítésével. Előtte hevenyészve felszerkesztettem a pótlandó orsó méreteit:

Látható, hogy valóban igen aprócska, kb: 6mm hosszú, töpszli kis orsó ez, alapanyagként egy 0.3mm vastag rugóacél lemezzel próbálkoztam:

A formára reszelt kis nyelv elcsavarásakor már nyilvánvaló volt, hogy teljes képtelenség lesz ezt megfelelő pontosságúra munkálni, a csapok kialakíthatatlanok – ez a technológia legalább háromszor-négyszer nagyobb orsónál, sokkal vastagabb anyaggal alkalmazható – itt nem. Más megoldást kellett alkalmazni. Úgy döntöttem, angol mintájú, fél-hengerként kialakított emelőfelületű orsót fogok készíteni – a „spindlis” gátszerkezet sajátossága ugyanis, hogy a billegő lengésszöge igen kicsi, 90° körüli, és maximum 120°-ban határolva is van, tehát az emelő-lapátok nem kerülhetnek a gátkerék fogai közé akkor sem, ha nem csak a tengely egyik oldalán vannak, hanem folytatódnak. A lényeg az alábbi egyszerű műszaki vázlatról talán megérthető:

Megemlíteném, hogy maga Breguet ezzel a geometriával rubinból készített orsókat, acél gátkerékhez, amivel igen jó szabályozási eredményeket ért el, függetlenül attól, hogy az orsós gátszerkezet eredendően nem biztosít túl kedvező járatviszonyokat.

A kiindulási alap egy edzhető (ezt előtte leellenőriztem), 0.7mm vastag acél varrótű lett:

Az emelő-felületek kialakítása igényelt néhány célszerszámot. A polírozáshoz készítettem egy kis, egy ébresztőóra-hajszálrugóból kialakított csiszoló „hegedűt”, és beszereztem egy 0.5 mm széles munkafelületű zsanér-reszelőt, ami leginkább egy fűrészlaphoz hasonlít, csak jóval finomabb a munkafelülete:

A tengely csapvégeit és lépcsős felületeit esztergán szépen ki lehetett alakítani, ez ment elég gyorsan:

Az egymáshoz képest 100°-al elforgatott emelőfelületek kialakítása már nem volt ennyire egyszerű, de végül egy egészen orsónak tűnő tárgy lett a végeredmény:

Persze az élet nem ennyire egyszerű. Az első orsóról kiderült, hogy a billegő a tengelyt befogadó furata nem teljesen egyenes (talán ennek igazgatásakor is tört el az előző orsó), ezért nem tudtam elérni, hogy a billegő ne üssön elfogadhatatlanul nagyot. A hajlítgatás közben az új orsó persze szintén eltört… Végül felfúrtam a billegő furatát jóval nagyobbra – de végre egyenesre – és egy nagyobb (0,27mm helyett 0.6mm) illeszkedő átmérőjű orsót készítettem – így erősebb is lesz a tengely. Ez már egyenesen futott, csak az emelősíkok szögét nem sikerült jól eltalálnom – nem emelt megfelelően a gátkerék… A harmadiknál megszaladt a reszelő, de végül a negyedik orsó már szabályszerűen funkcionált, alant látható a félresikerült, eltört, csámpás kísérletek maradványainak egy része:

A jó orsó jól fel is szorult a billegőben, az egyenes-futása is elfogadható:

Ám némi alá-kanyarodást mégis produkált, ezért az emelősíkok nem dolgozó felét kicsit tovább reszeltem, a lapátok így kb: 120°-os körszelvények lettek. Utána már szépen billegett a helyén, jöhetett a hajszálrugó visszahelyezése, és persze a hozzá tartozó csapágy-furat is összehúzást, a fedőlemez átcsiszolást-polírozást igényelt:

Leírva talán nem tűnik vészesnek, de a gyakorlatban bizony több délutánt-estét elvitt a kísérletezés – mégis úgy érzem, megérte.

Az óra most már össze-szerelhető. Vissza lehet tenni a szerkezetet a tokba, az alábbi képeken talán az is jól látható, a belső, rugózott fedeles porvédő karimája miképpen rögzíti azt a helyén:

A tokban az ütés hangja is jól értékelhető – csengő, elég tiszta hangon üt az óra, bár ehhez elég hosszan kellett igazgatni az össze-akadásra hajlamos kis rezonáns-rudakat, és gondosan beállítani a kalapácsok nyugvásának mélységét. Üttetni viszont már könnyű, hiszen a szerkezet a helyén van, minden üzemszerűen működik:

Az üveg számlap nélkül is megtartja a mutatókat, és azok a mutató-áttétel kerekeit, tehát az órát ebben az állapotban is már jól lehet tesztelni, járását figyelni – amíg a számlap felújítása elkészül. A pontosság elfogadható, pár perc naponta, többet nem is várok. Az óra a kopottas járat miatt néhányszor meg-megállt, de aztán összejáratódott, ezek az elakadások megritkultak. Mint gyűjteményi órától, ez elfogadható:

A teljesen elfeketedett, lehámlott számlap átcsiszolást és újra-ezüstözést, végül egy védő lakkréteget kapott. Persze ezzel a festett feliratozások is világgá mentek, ezeket újra kell festeni. Mivel az indexeket fizikálisan belepréselték a vékony ezüstlemezbe, így ez nem volt megoldhatatlanul nehéz, finom tuskihúzóval szépen pótolni lehetett mindent:

A kész számlap a helyére került, az óra végre működőképesen, és esztétikailag is elfogadható állapotban várhatja a következő kétszáz évet. Ami remélhetőleg már nem lesz annyira viszontagságos, mint ami már mögötte van:

Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu