Az órásszakma szerszámai és alapvető fogásai műkedvelő
tematikában
|
Jelen írásomban megpróbálom áttekinteni az órajavítás-felújítás néhány „alapfogását”, több különböző szinten, abban a reményben, hogy ezzel esetleg segítséget nyújthatok a magamfajta, lelkes amatőr „sporttársaknak”. Saját tapasztalataimon túlmenően elsősorban a szakirodalom nyújtotta, és általam tisztelt órásmesterektől „beszerzett információkra” támaszkodtam, az esetleges tévedésekért – komolyabbat remélem nem ejtettem – elnézést kérek, és bármilyen építő véleményt örömmel fogadok. Először is gondoljuk át, hogy egy magamfajta gyűjtőnek milyen, a frissen beszerzett – ám régi - órákkal kapcsolatos problémái lehetnek: - Szíjcsere, ez a legtöbb, nem újként beszerzett órán az első teendők egyike. - Beszabályozás – szerencsés esetben egy jól működő és szép órán egyéb teendőnk nincs, sőt, esetleg erre sincs szükség, az óránk pontos. - Optikai beavatkozások – az óra számlapjának-tokjának és üvegének tisztítása, az üveg és tok polírozása, esetleg az üveg/plexi cseréje, aranyozás-krómozás felújítása, korona cseréje, indokolt esetben a számlap javítása, tisztítása, végső esetben felújíttatása. - Akadozó, megbízhatatlan vagy teljesen üzemképtelen szerkezetnél a szerkezet javítása is szükséges lehet. Az öreg órák 70%-a valójában szerkezetileg hibátlan, csupán az elöregedett, beragadt kenőanyagok és a lerakódott szennyeződés, esetleg felületi korrózió akadályozza működését. Ezen órákat elegendő megfelelően szétszedni és tisztítani, új kenőanyaggal ellátni, és ezek után jó eséllyel hibátlan működést kapunk. A maradék esetekben az óra kopások vagy törések miatt rossz, ilyenkor a hibás alkatrészeket ki kell cserélni, vagy ha ez nem lehetséges (régi óráknál szinte soha nem az), akkor az alkatrész(eke)t ki kell javítani, vagy újat kell készíteni. Tekintsük akkor át, hogy a fenti műveletek milyen módon, milyen eszközök igénybevételével végezhetőek el: Nos, először is kézbe véve „új” szerzeményünket, érdemes annak állapotát alaposan felmérni. Régi órához ritkán adnak új bőrszíjat, már használt szíjat pedig higiénés megfontolásokból még akkor is érdemes kicserélni, ha még jól mutat, jó állapotú. Fémszíjakat általában elégséges – és jellemzően szükséges is – kitisztítani, alkalmasint polírozni. A karórák szíját az 1940-es évek előtt általában szilárdan a tokfülekbe beforrasztott kengyelre rögzítették, ilyen órára ragasztható füles szíjat lehet feltenni (ilyen szíjakat lehet kapni, de a hosszabb visszahajtással készült szíjak zömét is pengével fel lehet fejteni, és ragasztással újfent rögzíteni. Ragasztásra kiválóan bevált a PalmaTex erősragasztó, és a száradás idejére két-két gemkapoccsal pompásan rögzíthetőek a szíj fülei. Mivel ez a módszer szíjcsere esetén kényelmesnek aligha nevezhető, ezért sokat hordott óra esetén érdemes lehet a fix kengyelt átalakítani. Tömör és erős tokfülnél sok esetben a kengyelt ki lehet fogóval húzni a helyéről, és az ottmaradt lyuk már rendes rugósfüllel használható, de üreges fülű vagy nemesfémtoknál ez nemigen járható, de legalábbis nem tanácsos módszer. Jobb ilyenkor a kengyelt úgy elfűrészelni, hogy minden oldalon maradjon egy nagyjából 1mm-es kis csap belőle, és ekkor használhatóak az amúgy kapható „negatív” rugósfülek, amelyek végén nem kis csap, hanem csővégződés van, amely rácsúszik a megmaradt kis csapokra. A 40-es évek vége után már az esetek zömében közönséges rugósfület használtak, amely kis hengeres cső, benne spirálrugóval, amely a két végén peremezéssel rögzített kis csapot tol kifelé. Olcsóbb rugós-stiftek csak egyik oldalukon rugóznak, a másikon fix csap található – a célnak ezek is tökéletesen megfelelnek. A rugósfülekből érdemes „felszerelkezni” némi készlettel, mert sokféle méret lehet szükséges, és régi órán ezek gyakran már olyan állapotban halászhatóak csak elő a szíjból, hogy újbóli használatuk tisztítás után sem célszerű. Leggyakoribb méretek a 18-as és 20-as (sokszor a rugós csap akkorát tud mozdulni, hogy a stift több millimétert is átfog), de főleg a kisebb méretű régebbi órákhoz szükséges a 16-os és akár annál kisebb méret is. Tulajdonképpen mindenféle szíjméret használatban van/volt, de a leggyakoribb férfiórákon mégis a 18-as és 20-as, nem túl ritka még a 19-es, női méreteknél a 8-10-12-14 méretek dívnak, de természetesen 4-28mm között tulajdonképpen minden előfordulhat. Azért férfiórák esetén ha a 16-18-19-20-as méretekből stiftekkel és szíjakkal felszerelkezünk, akkor előreláthatóan az esetek 95%-ban megtalálhatjuk a megfelelő méretű szíjat és rugósfület.
A képek rájuk kattintva
kinagyíthatóak! A fenti képen egy „csokor” 18-as rugósfül látható. A rugósfül „kipiszkálható a helyéről egy éles csavarhúzóval, de sokkal könnyebb a kifejezetten e célra készült stift-nyitó kis szerszámot használni, amellyel igen könnyű a rugósfül végének kiemelése:
Az eseten nagy részében a fémszíjakat is rugósfülekkel rögzítik a tokhoz (és a csathoz is). A stiftnyitót itt is használhatjuk. A mai, modern fémszíjak közül a jobb minőségűek már tömör szemekből állnak, csak az olcsóbb kivitelűek készülnek összepréselt lemezekből, de régebben (nagyjából a 70-es évekig) a legdrágább, legjobb nevű szíjakon is elfogadott volt ez a technológia. A szemek a legjobb kiviteleknél hosszú csavarokkal illeszkednek egymáshoz, ezeket könnyű szétcsavarozni. Az olcsóbb, átlagos kivitelek rendszerint rugózó kis kengyelekkel csatlakoznak, megfelelően elkészítve ezek is jó és tartós rögzítést adhatnak, de nehezebb szétszedni őket. Mivel akár tisztításhoz, akár a szíj toldásához-rövidítéséhez szükséges lehet megbontani a szíjat, ezért érdemes beszerezni egy kis stiftkinyomó szerszámot:
Ez a megfelelő kis csappal becsavarva kitolja a sokszor nagyon szorosan ülő, kézzel nem megmozdítható kengyelt a szemekből. Ha viszonylag gyakran kényszerülünk csatot szerelni, akkor azonban szembesülhetünk a fenti kis szerszám korlátaival, a stift gyakori eltörésével-elhajlásával. Ilyenkor érdemes komolyabb, profi csatszerelő szerszámot beszerezni, amely egy műanyag alapzattal gondoskodik a csat precíz megfogásáról, és különböző méretű stiftek közül mindig megtalálhatjuk a csap méretének legmegfelelőbbet. Mi több, ez a szerszám a csavaros szíjrögzítésű kivitelekhez is kínál két oldalról befogható csavarhúzó pengéket:
Használt óráknál a tokok gyakorlatilag valamiféle szépséghibával mindig terheltek. Szerencsésebb esetben csak kissé karcosak, mattabbra koptak, de főleg az acéltokokkal nemegyszer még régebbi példányoknál sincs különösebb gond. Pucolni-tisztítani azonban mindig érdemes őket. A tokról levett fémszíjat rögtön tisztíthatjuk, de a tokot még erősen vízálló óra esetén se tisztítsuk a szerkezet eltávolítása előtt! Az órát tehát szét kell tisztítás előtt szedni. Az órák nagy része összepattintott gyűrűkből (v. egy darabból) álló tokkal, és rápattintott vagy menettel becsavart hátlappal készült. Az összepattintott részek megfelelő késszerű szerszámmal szétválaszthatók. Alkalmas lehet erre penge, egyoldalasan (ékszerűre köszörült) kés, de legjobb erre a célra készült órás nyitókést használni:
Csavaros hátlapú óránál a hátlapban levő kis bemélyedésekben megkapaszkodni képes szerszámmal lehet a hátlapot kicsavarni. Itt már szükség lehet a részek szétválasztásához fogóra is. Az alábbi képen kis fogók mellett egyszerű toknyitó, illetőleg többféle betéttel rendelkező állítható toknyitó látható. A legtöbb tok kinyitásához megfelelő az egyszerű állítható nyitó is, de a komolyabbik jószággal felszerelkezve szinte minden tok nyitható, a kis dupla késes betétekkel a körbefutó recézéssel ellátott, de bemélyedésekkel nem rendelkező (pl. Rolex) tokok is kinyithatóak (ha nem is mindig könnyen.. ).
Elég gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a hátlapot olyan erősen felcsavarták, hogy kézben tartva a tokot nem tudjuk kinyitni azt, mi több, ilyenkor erőlködve könnyen megcsúszhat a nyitó, és csúful összekaristolhatjuk a hátlapot. Ez esetben igen jó szolgálatot tesz a tokbefogó készülék, amely négy kis (áthelyezhető) csappal rendelkezik, jól megfogja a tokot, és satuba befogva az egész készüléket szinte reménytelenül beszorultnak tűnő tokokat is könnyedén kinyithatunk:
Speciális esetek azonban célszerűen speciális szerszámokkal oldhatók meg, és erre a legjellemzőbb példa a Rolex tokok esete. Ezeket a hátlapokat recézett peremüknél fogva lehet(ne) kinyitni, és vízzáró kivitelük miatt jellemzően jó alaposan meghúzzák őket. Nem megfelelő szerszámmal a legtöbb esetben csak „összenyúzni” lehet őket, de kinyitni nem. Ezért Rolexek mellé mindenképpen célszerű a megfelelő, speciális toknyitót beszerezni a leggyakrabban használt hatféle nyitógyűrű-készlettel egyetemben. Erre példa az alábbi, általam is használt, még nem szörnyen drága, de tökéletesen megfelelő, satuba fogható kis készülék:
Sajnos korántsem ritka, hogy az erősen illeszkedő (főleg a vízálló óráknál fordul elő) rápattintós jellegű hátlapokat levenni a nyitókéssel még csak-csak sikerül, de utána jószerével visszarakhatatlanok. Kézzel nyomva ezek nem ugranak a helyükre, ilyenkor hasznos, sőt nélkülözhetetlen eszköz tokprés, amely különböző műanyag betéteivel illeszthető az órához, és finom nyomással általában könnyedén helyére ugrasztja a makacskodó hátlapot (egyes esetekben fémbetétes ill. szorosan ülő sík üvegek berakásánál is igen hasznos tud lenni):
A szerkezetet a tokban – ha rögzítik – általában csavarokkal rögzítik. A legtöbb tokból a korona kiemelése nélkül nem lehet a szerkezetet kivenni, és a koronát tartó váltókar is jellemzően csavarral rögzített. Korszerűbb szerkezeteken terjedt el a rugós rögzítés, amikor egy kis csapot kell benyomni, és a korona kihúzható, de még a mai szerkezetekben sem ritka a csavaros rögzítés. Csavarhúzókra és csipeszekre tehát mindenképpen szükség van. Az alábbi képen látható két órás csavarhúzó-készlet. A kis, ötféle csavarhúzóból álló készlet is elég lehet e legtöbb feladathoz, ha a szerkezet tokból kiemelésénél komolyabb feladatra nem vállalkozunk, akkor ennél több nem is igen kellhet. Szintúgy elég lehet egyetlen darab, hegyes órás acélcsipesz, de jobb többféle végű darabot tartalmazó készletet beszerezni. Az óráscsipeszek minőségi acélból készülnek, nagyon precíz és finom végződésűek. Olcsó és pontatlan v. pláne műanyag csipeszekkel nem lehet rendesen dolgozni, és a kapható olcsó kicsi műszerész-csavarhúzó készletek sem megfelelőek.
Sok kisebb csavar helyretétele már szabad szemmel nehezen megy, ezért még a munka ezen fázisában is célszerű valamilyen nagyítót kézközelben tartani. Kapható ún.: „pótkéz”, amely kis állványon álló nagyító csipeszekkel, ez apróbb munkáknál hasznos lehet, de sokkal célszerűbb valódi órás nagyítókat beszerezni, a 2-es (5-ös nagyítású) általános esetben elég, de finomabb, szerkezeti munkákhoz elkelhet az 1-es (10-es nagyítású) is. A nagyítót megtartó fejpánt hasznos kiegészítő, bár meg lehet nélküle is tartani szemmel a nagyítót, de tartósabb munkához kényelmesebb a fejpánt. A fejpánttal amúgy szemüveghez is használható a nagyító.
Nemesfém tokoknál célszerű, ha meg tudjuk mérni a tok súlyát (hiszen ennek komoly jelentősége van az óra értékét illetően), illetőleg szükséges lehet ellenőrizni a tok valóban nemesfém voltát és finomságát. A méréshez érdemes kis ékszerészmérleget beszerezni, ez megfelelő pontossággal képes 0.1g finomsággal mérni, és kapható választóvíz (sav) 14 és 18 karátos arany ellenőrzésére is. Ezt a tokra cseppentve megfigyelhető, hogy van-e reakció. Egy 14 karátos arany tokon a 14K-s sav semmiféle nyomot nem hagy, a 18K-os finoman, lassan elszínezi, kikezdi a felületet (ez még elpolírozható). Acél v. réztokon mindkettő hatalmas intenzitással pezsegve marja, roncsolja a felületet, tartósan otthagyva egy cseppet belőle, akár át is lyukaszthatja!
A szerkezet eltávolítása után – tekintve, hogy át lehet nézni rajta – jobban szemügyre vehető az óra üvege. A jobb minőségű, drágább korszerű órákon mára elterjedt a zafírüveg, ezt hétköznapi használatban sem betörni, sem megkarcolni nemigen szokott sikerülni. A régebbi órákon ásványi üveget, vagy plexit találunk. Az üveg törékeny, és megkarcolni sem túl nehéz (a kvarc homok/porszemcsék bizony karcolják), a plexi nemigen törik be, de elég könnyen karcolódik. Zsebórákon szinte mindig üveget találunk, és azt jellemzően ragasztással rögzítik a tokba. Az üveget polírozni nehéz, ha erősen karcos, célszerűbb kicserélni. Ha ez megoldhatatlan, akkor előbb finom (1000-1200) csiszolópapíron nedvesen (vízzel csöpögtetve) fel kell csiszolni, egészen a karcok eltűnéséig (tejüvegszerűen matt lesz az üveg), majd még finomabb csiszolópapíron finomítani. Végül kifejezetten üveg polírozására szánt porral (pl: cérium-oxid, optikus szaküzletekben kapható) finom és tiszta ronggyal, nedvesen fényesíteni kell az üveget. Igen fáradságos munka, csak indokolt esetben érdemes belevágni! A plexi már sokkal könnyebben polírozható, mély karcok esetén érdemes azt is finom csiszolópapíron lehúzni, de utána akár cérium-oxiddal, akár kifejezetten erre a célra kapható polírozó-pasztával (pl: PolyWatch) puha rongyon pár perc alatt szépen kifényesíthető. De ha erősen sérült, finoman repedezett a plexi, akkor legjobb kicserélni. És sajnos a plexi öregszik is, idővel rideggé, repedezetté válik, ezért néhány évtizedes órákon még kis, kipolírozható karcok esetén is célszerűbb cserélni. A plexiüvegek különösebb nehézség nélkül kaphatók, méretüket tizedmilliméterben adják meg (tehát a 315-ös plexi 31.5mm). A plexit megfelelő körmös fogóval lehet a helyére tenni, ehhez kis alátét tartozik, amelyre rátéve a plexiüveget, azt picivel a pereme felett fogják meg a körmök, majd összébb szorítható. Egy lünettába mindig 1-2-3 mérettel nagyobb plexi való, így szilárdan beszorul, és jól kialakított, megfelelően éles gyűrű esetén vízmentesen tömít is.
Üveget természetesen nem lehet körmös fogóval a helyére tenni, az rögtön eltörik. Az üveget be kell a tokba ragasztani, amire esetleg használhatunk pillanatragasztót, de még jobb valamilyen műgyanta jellegű, kétkomponenses színtelen ragasztót használni (Araldit, stb..). Vannak „mono-blokkos” jellegű tokok is, amelyek egyetlen darabból állnak, és az üveg (plexi) levétele után előre „esik ki” a szerkezet. Itt a koronát általában kis villás horonyba beugrasztva rögzítik, az ilyen koronát fogóval szó szerint ki kell tépni a helyéről és utána emelhető ki a szerkezet. Ilyen óra esetén már a szétszedéshez is szükséges a körmös-fogó, ezért érdemes efféle szerszámot is beszerezni. Zsebórában, de régi karórában is gyakran találkozhatunk a mára általában már besárgult celluloid lappal az üveg helyett. Ez az üvegnél rugalmasabb, ellenállóbb volt, és sokkal olcsóbb is. Ma már celluloidot nem lehet kapni, de vékony plexilapot igen, és abból a megfelelő szerszámokkal készíteni lehet az órához általában jobban is illő, perem nélküli, enyhén domború üvegezést. Ennek volt eszköze a cellapvágó és fogó készlet:
A cellapvágó tulajdonképpen egy kis, kézi hajtású síkeszterga, amelynek tárcsájára odaszorítható két karommal a kivágandó plexilap, és a beállítható sugárban dolgozó kis vágófej kb: 45°-os szögű éllel kis korongot vág ki belőle. A korongot a jobb oldalon látható betétekkel rendelkező fogóval kónuszosan össze lehet szorítani, így kialakítható, és a rámába szépen beszorítható a gömbsüveg jellegű plexi. Nagyon hasznos, igazi hagyományőrző szerszám! Az üres tokot tisztítani kell. A legjobb a vegyi tisztítás, amelyhez órák esetén a kotyva néven emlegetett keverék a legalkalmasabb. Ez szalmiákszesz, kenőszappan és víz kb: 1-1-3 arányú (az arányokkal nyugodtan lehet kísérletezni) keveréke, amely kiváló tisztító, rézszulfid, réz- és vasoxid oldó hatású. A szalmiákszesz ammóniatartalma azonban hosszabb idő alatt megtámadhatja a rezet (nem súlyosan, inkább csak elszínezi), ezért a tisztításnál oda kell figyelni. Alumínium alkatrészeket soha ne tisztítsunk kotyvában, mert az ammónia azonnal kikezdi, és bár tönkre nem teszi az alu felületeket, de elcsúfítja, elfeketíti azokat. Szerkezeti tisztításnál a benzin is fontos, de tokot-fémszíjat benzinben nem mosunk (semmi értelme, nem tisztítja ki). Célszerű a tokot hosszabb időre „beáztatni”, majd vízzel letisztítva ellenőrizni. Tisztításhoz érdemes néhány kis fémkosarat rendszeresíteni (pl. teaszűrő, stb..), mert a kotyva átlátszatlan és roppant büdös, maró lé, így kézzel belenyúlni nem célszerű, fölé hajolni nemigen lehet, és ha egy üveg kotyvába csak úgy beszórjuk az alkatrészeket, akkor elég keserves vakon, csipesszel kihorgászni mindet. Igen hasznos eszköz az ultrahangos tisztító. Ez kis fémkádhoz rögzített piezoelektromos generátorból áll, amely a kádba töltött folyadékot 40-50kHz-es rezgésbe hozza. Ez a legeldugottabb zugból is kiűzi a koszt, például fémcsatok tisztításánál csodákra képes. De szerényebb esetben befőttesüvegeken való kitartó áztatással, és időnként fogkefével való besegítéssel is célt érhetünk. Az alábbi képen a jobb oldali befőttesüvegben kotyva, a kicsiben benzin, a másik nagy üvegben víz van, mögöttük ultrahangos tisztító.
Nagyon makacs lerakódást fizikailag kell eltávolítani, erre jó az üveg és rézkefe. Az alanti kép jobb alsó sarkában látható egy kis üveg- és rézkefe, valamint az – eredetileg fülpiszkálónak készült – kis vattapamacsos tisztítópálca is kiválóan használható sarkokban elbújt, makacs szennyeződések, korrózió eltávolítására. A fülpiszkáló számlaptisztításnál is nagyszerűen beválhat, a számlapot vízbe, alkoholba, benzinbe vagy híg kotyvába mártott kis vattapamaccsal simogatva sokszor igen szépen meg lehet azt tisztítani. Sajnos a számlapoknál használt lakkok sokfélék, van a melyiket a víz is megtámadja, van amelyiket a benzin, az alkohol, vagy éppen a kotyva oldja, tehát arra, hogy melyik számlapot mivel érdemes tisztítani, nem adható általános érvényű recept. Célszerű a számlap szélén próbálkozni finoman a tisztogatással, és ha nem vezet eredményre – vagy éppen rongálja azt – akkor mással kell próbálkozni.
------------------------------------------------------------------------------------------- A fenti műveletek azok, amelyek – véleményem szerint – a legtöbb hobbysta óragyűjtő számára vállalhatóak. Komoly és drága felszerelést még nem igényelnek, és az óra szerkezetéhez sem szükséges hozzányúlni, viszont egy megvásárolt régi óra esztétikumát, használati értékét nagyban növelik. Sajnos a kopott tok karcait, egy törött porcelán számlap eredeti esztétikumát, a lekopott arany, ezüst v. krómbevonatot ezek nem adják vissza, pedig sokszor szükséges lenne ezeket is rendbe hozni. Ha tehát elszántuk magunkat, hogy komolyabb esztétikai javításokra is vállalkozunk, akkor az további eszközök beszerzését igényli. A leggyakoribb szükséges művelet a kopott tok v. csat polírozása. Ehhez kis fúrógépet érdemes használni (Miniplex, Hobby-Drill stb..), amelyhez fúró, köszörülő, polírozó betétek egész kis hada vásárolható. Az erősen sérült részek gumikő betéttel (gumiba kevert szilícium-dioxid) szépen köszörülhetőek, a sérült acél részeknél esetleg igazi köszörűbetét is elkelhet. De tükrösre polírozni a felületeket leginkább Dialux polírozó-pasztával és kis rongykoronggal lehet. Ez óvatosan plexi ill. üveg polírozására is alkalmas, de a plexi esetén nagy óvatossággal kezelendő, mert pillanat alatt akár meg is tudja marni annak felületét, leginkább könnyed kézmozdulatokkal legyezgetve-simogatva tudunk gyorsan eredményt elérni. Némi gyakorlattal az acéltokok pompás, gyári állapotúra hozhatóak, és az bevont tokokat is szépen fel lehet polírozni. A galván bevonatok felvitele előtt is természetesen a felületet tökéletes állapotra kell hozni. A kereskedelemben kaphatók arany, ezüst, (vörös)réz, cink és nikkel elektrolitok, krómozáshoz sajnos célszerű krómozóhoz vinni a tokot, mivel a szükséges krómsavas elektrolitokhoz készen nehezen lehet hozzájutni. Az elektrolitok mérgek, vigyázzunk velük! A galvanizálást kis műanyag edényekben a legkönnyebb végezni, amelybe saválló acélból készült kis lemezt merítünk – ez lesz a negatív pólus – míg a pozitív pólust a galvanizálandó tárgyra kötjük. Változtatható feszültségű kis egyenáramú tápegységről jól megoldható a galvanizálás (1.5-6 V közötti feszültségtartomány lehet szükséges), és egy nagyobb teljesítményfokozatú (5-10W-os), 33Ohmos ellenállást kell kötni a pozitív pólus és a galvanizálandó tárgy közé. A szükséges feszültség gyakorlatban kikísérletezhető, ha túl nagy, akkor erősen pezseg a galvánfürdő, és foltos lesz a tárgy, ha túl kicsi, akkor nagyon sokára alakul csak ki megfelelő bevonat. A tok aranyozása esetén célszerű a koronát is polírozás után learanyozni, és a munkadarabok korrekt zsírtalanítása létfontosságú, amit a legegyszerűbben egy negyedórás – vagy akár hosszabb – benzines áztatással (néhány átforgatással) tudunk elérni. Az így kialakuló bevonatok meglehetősen vékonyak, hosszabb idejű galvanizálással is csak 1-2 mikron vastagságúra híznak, de azért viszonylag tartósak, szépek, és jól védik a tokot. Rendkívül szép a nyers vörösréz bevonat is, csak sajnos nem igazán ellenálló, ezért vagy aranyozás-ezüstözés alá alapként használható, vagy önmagában is, de ez esetben időnként fel kell újítani. Az alábbi két képen egy viszonylag bőséges polírozó-szett látható, mellette pedig az én házilag összeállított galvanizáló készletem.
A törött porcelán számlapok felújítása a legtöbb esetben a számlap levételét igényli. A számlapokat karóra esetén általában a szerkezet peremébe oldalról behajtott kicsinyke hernyócsavarok rögzítik, amelyek a számlap hátára forrasztott kis csapokat, a számlaplábakat fogják meg. Zsebóránál többféle módszerrel találkozhatunk, nagyon régi, a XIX. század közepe előtti óránál még találhatunk kis ékeket (csipesszel kell óvatosan kihúzni), a legtöbbször a szerkezetben hátulról elérhető karéjos csavarok rögzítik a számlaplábakat, de a karórához hasonló, a szerkezet pereméről behajtott hernyócsavar sem ritka. A számlapoknak kettő vagy három lába szokott lenni, háromnál több szinte soha nem fordul elő, és az is inkább csak a zsebórákon, a karórákon a kettő a jellemző. Ragasztott számlap – bár nem ritka – gyárilag csak nagyon gyenge minőségű órán fordul elő (sajnos ma az olcsó kvarcórák korában elterjedt), de ha egy zseb- vagy karóra tönkrement számlapja helyett nem találtak megfelelő számlapláb-elrendezésűt, akkor – amennyiben amúgy a számlap mérete és a mutatónyílások mérete-helyzete megfelelő volt – gyakran előfordult, hogy a számlaplábak elköszörülése után szurokkal felragasztották a számlapot. Ez még nem nagy baj, a szurkot mind a benzin, mind a kotyva eltávolítja, és a később majd a számlap visszaragasztható – a PalmaTex ragasztó itt is bevált. A mutatókat azonban óvatosan kell levenni, mert csavarhúzóval aláfeszegetve könnyen megkarcolható-eltörhető a számlap. Ezért igen fontos szerszám a mutató-levevő fogó, amely kifejezetten erre való:
A mutatók is általában tisztíthatók kotyvában, az acélmutatók szépen megtisztulnak, a kékített mutatók állapotán is javít. Az arany v. réz mutatóknak is jót tesz a „fürdő”, de a világító festékeket a kotyva kioldja. Ha a foszforozás már amúgy is legalább részben kipergett, akkor esetleg szebb ezt kiáztatni. Ha a számlap állapotával egy új világító festés harmonizál, akkor érdemes az felújítani. Modellező-makettező boltokban kaphatóak világító festékek (pl: LC33), amelyek finom modellező ecsettel szépen felhordhatóak a mutató hátuljára.
A porcelán számlapok törései sajnos nagyon gyakoriak. Kétségbeejtő, hogy milyen sokszor próbálják meg (órások is..) feszegetni a számlapot – rögzített számlaplábakkal. A porcelán számlap – amely tulajdonképpen egy vörösréz hordozó lemezre ráolvasztott üvegmáz – ilyekor eltörik, a számlaplábak környékén nagy, akár körömnyi darabok szakadnak ki belőle. A számlapot leemelve mindenképpen alaposan áztassuk ki kotyvában, ez a réz felületeket helyreállítja, a kisebb repedéseket is észrevétlenebbé teszi (ezek általában azért csúnyák, mert a levegő nedvessége okán a repedés mélyén a rézhordozó elkezd korrodálni, és a rézoxid lassan kitölti a repedést, és alapos kotyvás áztatás után sokszor aránylag feltűnő repedések is pókháló finomságúra szelídülnek). De előfordul, hogy a kosz v. éppen ragasztás által tartott törött részek ilyenkor potyognak ki. Ez nem olyan vészes dolog, ha a darabok megvannak, akkor óvatosan helyre lehet ügyeskedni (mint egy mozaikot) őket, és szerencsés esetben alig látszik majd a malőr. Persze e szilánkok maguktól nem maradnak a helyükön, a rögzítésükhöz valamilyen lassan kötő és híg ragasztót érdemes használni, én például kétkomponensű parkettalakkal tudok a legkényelmesebben dolgozni, ez nagyon erősen köt, de igen vékony filmet képez, ezért nem változtatja meg az illeszkedő felületek távolságát, és jó pár percig folyékony marad, ezért van idő mindent szépen helyére illeszteni (és kötés után akár évszázadokig erős marad). Ha a számlap hiányos marad, akkor sincs azért nagy tragédia, fehér porcelán esetén jó eredmény érhető el hidegzománccal, vagyis az emaillel. Ez egy viasszerű, kis dobozokban kapható, hőre lágyuló anyag. Kés v. pengeélre véve egy kicsit melegítéssel megfolyatható (borszeszégő v. gyertya megfelel), és a sérülésekbe kenve azokat szépen kitölti. Szép és összefüggő felület sajnos csak meglehetősen nagy gyakorlattal hozható létre, de legalább káros következmények nélkül lehet vele gyakorolni. Amennyiben a számlap feliratozása is sérül, akkor azt is helyre kell állítani. Szép eredmény érhető el modellező festékkel és tűhegyes, igen finom modellező ecsettel, de általános esetben nagyon finom (0.1mm-es) alkoholos filctoll is pompásan használható. Ha hibázunk, a porcelán letisztítható, de az email általában összekenődik, ezért ki kell a helyéről piszkálni (olvasztással, de a kotyva is oldja az emailt), és a javítást elölről kell kezdeni. Fáradtságos munka, de sokszor szinte reménytelennek tűnő számlapok újra szalonképessé – ha nem is újszerűvé – varázsolhatók, és az órában az üveg alatt köznapi használatban esetleg észre sem vehetők a javítások. Alább látható egy kis doboz email, és egy számlapjavítás két fázisa.
A viszonylag ritkán előforduló színes porcelán számlapoknál nehezebb a helyzet. Az email nemigen színezhető, ilyenkor valamilyen javítópasztát szoktam használni (karosszérialakatos célokra használt színezhető Neoflex paszta például igen jól bevált), és olajfestékkel, temperával színezem. A megfelelő színt kikeverni nem könnyű, általában tökéletesen nem is lehet eltalálni, de sokkal jobb, mint mondjuk egy krémszínű, sárga vagy éppen piros számlapot fehérrel javítani. Sajnos ezek a paszták általában matt felületet adnak, és száradáskor repedeznek, ezért több rétegben, tizedmilliméterenként kell felhordani őket, majd a feliratozás javítása után híg lakkal átkenni (az észter hígítóval kevert parkettalakk ide is jó), hogy a porcelánhoz hasonló felületi fényesség meglegyen. Az alábbi képen egy ilyen, kétszínű (és igen sok helyen törött számlap) látható, ahol a számlap belső, fehér körében emaillal kellett javítani, a külső körön, a számlaplábaknál nagy, körömnyi felületen (2 és 8 óránál) kellett pótolni a porcelánt, és újrafeliratozni a számlapot. A javítás sajnos látható, az állapot korántsem tökéletes, de sokkal szebb, mint az eredeti, mérföldekről virítóan folytonossági hiányos állapot, az óra már használható:
A feliratozás esetén célszerű papírból, körzővel kis körsablont készíteni, annak peremén (a számlap hibátlan részeihez igazítva) bejelölgetni a perc és óraindexek helyét, mert szabad kézzel igen nehéz egyenletesen feliratozni a számlapot. Kis gyakorlattal egy sablonnal egészen jól ki lehet a feliratozást javítani. A fenti műveletek után az órát
összerakhatjuk, vízzáró toknál célszerű a tömítéseket is kicserélni
(csomagokban kaphatók mindenféle méretű gumigyűrűk), és az óra „hadra
fogható”. Nagyon „lepusztult” korona esetén azt is érdemes kicserélni,
sokféle korona kapható, és próbálgatással általában meg lehet találni az
órához méretben-színben illőt. A korona amúgy karórákon szinte mindig
menetes, a leggyakoribb a A „kész” óra ezzel esztétikailag rendben is van, és ha szerkezetileg nincs gondja, akkor legfeljebb a pontosságát kell megvizsgálni. Szerencsés esetben az óra kielégítően pontos, akkor további teendőnk nincs is. Ha az óra zavaróan siet-késik, akkor be kell szabályozni. Egészséges óraszerkezet nagyjából napi +/- 3-5 percen belül működik, ennél nagyobb eltérés már „szervi problémákra” utal, és általában valamilyen beavatkozás nélkül nem is orvosolható. Ha az óra ezen belül van, akkor szépen be lehet szabályozni. Ha az óra átlagos darab, és hajszálrugókulccsal hangolható, akkor a kulcs csavarhúzóval ide-oda tologatásával általában meg lehet találni az optimális beállítást. Finomszabályozású kulcs esetén a szabályozócsavar tekergetésével, kulcs nélküli (pl. Rolex) konstrukciónál a billegőn levő szabályozócsavarok ki/be csavarásával lehet az órát lassítani/gyorsítani. Ezt már csak némi gyakorlattal (és bátorsággal J) érdemes megpróbálni, és vigyázni kell, hogy mindkét oldali csavart azonos mértékben és irányba tekerjük, hogy a billegő egyensúlya fel ne boruljon. Az óra járását napokig, esetleg hetekig is figyelni kell, feljegyezni a napi eltéréseket (etalonként célszerűen igen pontos kvarc, vagy DCF rádióvezérelt órát érdemes használni), és így akár néhány másodperc pontosságúra is beállítható egy óra (már ha a szerkezet ezt tudja). Óra beállítására alkalmas műszerrel jelentősen felgyorsítható ez a folyamat, alább látható egy ilyen jószág, az alábbi M80-as digitális Vibrográf, amely a mérőállványra helyezett óra ketyegését mikrofonnal figyelve egy vezér-oszcillátorhoz mérve közvetlenül a napi járáseltérést adja meg, és alkalmas mutatós kvarc, illetve hangvillás óra bemérésére is:
Ezen műszer órás célokra még alkalmasabb kivitele a papírszalagra dolgozó diagramíró. A digitális, közvetlenül mérő műszer ugyanis tulajdonképpen csak a hibátlan, és nem túl nagy eltéréssel dolgozó órák mérésére alkalmas, a hibás, problémás, vagy nagy (napi 5-10 percet meghaladó) járáseltérést produkáló órák esetén már nem ad értékelhető végeredményt. Ilyenkor hasznos az óra járásának elemzése. A szalagos vibrográf megjelenése hasonló az előző műszeréhez:
Ez a műszer is egy precíz kvarc időalapra épít, és ez az időalap igen egyenlegesen mozgat egy szinkronmotor segítségével egy kis hengert, amelynek palástján spirálisan emelkedő barázda van. Ezen henger felett fut a lassan mozgatott papírszalag, és a papírszalag felett egy kis lemezke egy festékszalagot nyomogat hozzá az óra ketyegésének ütemében a papírszalaghoz. Az időalapot természetesen be kell állítani az óra elvárt lengésidejére, és jó beállítás mellett a papírszalagon megjelenő kis pettyek által kirajzolt diagram tükrözi az óra járásának jellemzőit:
Az első diagramon egy teljesen pontos és hibátlan óra által húzott egyenes vonalat láthatunk. A valóságban ilyet csak a jó állapotú, kifogástalanul karban tartott és beállított, márkás, minőségi szerkezetek tudnak produkálni. A második vonal kissé jobbra tart, ez az óra szerkezetileg tökéletes, de nagyjából napi 10-12 másodpercet siet. A harmadik ábra hasonló mértékben, de késést mutat, ám ez az óra már nem hibátlan. A két párhuzamos vonalsor annak a következménye, hogy a billegő a két irányba nem azonos lengésszöget mutat, az óra kissé esési hibás. Elképzelhető, hogy a billegő nyugalmi helyzete nem pontosan a horgony középállásával esik egybe, de a horgony környékén is lehetnek problémák, a határoló peckek beállítása is lehet kissé pontatlan. Az igazság az, hogy az olcsóbb órák többsége hasonló módon viselkedik, és ez sokszor nem is korrigálható, de még a minőségi órák többsége is kicsit „szőrös”’ vonalat húz, egy pici eltérés általában van a két lengés között. Megjegyezném, hogy egy ilyen jellegű problémától az óra még akár igen pontosan, akár kronométer pontossággal is járhat, és ha az esési hiba nem valamilyen szerkezeti probléma (kopás, emelőkő csorbulása stb..) következménye, hanem a járat geometriai beállításaiból adódik, akkor semmiféle károsodást sem okoz a szerkezetben, de nem árt tudni, hogy azért nem minden tökéletes! No, de a következő ábra már más! Ez egy picit siető, és szintén esési hibás szerkezet mutat, de az egyik vonal összevissza töredezettsége egyértelműen az emelés hibáira utal, feltehetően lötyög az egyik horgonykő, vagy egyik irányba akár maga a horgony üt. Ezt már mindenképpen javítani illik, hiszen például egy lötyögő horgonykő előbb-utóbb ki fog pottyanni. Az utolsó ábra kígyószerűen hullámzó vonala pedig egy erősen ütő, vagy oválisra kopott gátkereket mutat. Ezen két utolsó ábrán szereplő órák annak ellenére hibásak, és javításra szorulnak, hogy sok esetben egészen pontosra beszabályozhatóak, és megbízhatóan működnek is (ideig-óráig). Ezek ugyanakkor tipikusan olyan problémák, amelyek műszer nélkül gyakorlatilag nem deríthetőek fel. Itt térnék ki még egy gondolat erejéig ismét a toknyitóknál különleges voltuk okán már emlegetett Rolex órákra. Nos, ezek többségénél a pontosság beállítása sem egyszerű, mivel a Rolex jellemző megoldása az ún. Microstella, ami egy kis arany csavar a billegőben, és ennek ki-be csavargatásával lehet az óra finom hangolását elvégezni:
A csavar azonban igen kicsi, szorosan ül a helyén, és mindezek tetejében még lágy aranyötvözetből is van, ezért a csipesszel elforgatni nem könnyű, annál könnyebb vele „szétpasszírozni”. Ráadásul a billegő kiegyensúlyozottságának megőrzésére az egymással szemben álló csavarokat azonos mértékben kell(ene) elmozdítani. Ez megfelelő szerszám nélkül szinte reménytelen, erre szolgál a különleges Microstella kulcs. Ez a picinyke (bár annál drágább… J) szerszám egy meghajlított fémnyelv, amellyel oda lehet férni a kis csavarokhoz, akár a régebbi szerkezetre jellemzően külső, akár az újabb, 3xxx sorozatú szerkezetekre jellemzően belső elhelyezésűek, és a végén lévő, a csavarfejre illeszkedő profilú kis lyukkal mint egy csavarkulccsal szépen el lehet fordítani őket. Mi több, hogy a mértéket pontosan lehessen tartani, a szerszám nyelében egy kis elforduló szögmérce is van, így könnyű a csavarokat pontosan állítgatni:
Ilyen műszereket, szerszámokat mindenesetre – nem éppen olcsó voltuk okán – csak sok órával és hozzám hasonló elszántsággal bíró gyűjtőnek javaslok beszerezni, hiszen átlagos esetben egy amúgy szerkezetileg jó óránál idő és türelem rászánásával, jegyzeteléssel és egy jó etalon órával jó eredményt lehet elérni a hagyományos megfigyeléses módszerrel is. ------------------------------------------------------------------------------------------- A fenti műveletek azok, amelyek nagyjából kimerítik az óra működésének komolyabb ismerete, és szerkezetébe való beavatkozás nélkül még elvégezhető feljavításokat-felújításokat. Ám ha az óra nem, vagy nem jól jár, esetleg azonnal szembeszökő működési hibái vannak, akkor vagy óráshoz visszük, vagy rászánjuk magunkat a műkedvelő órásmester-tevékenység felvállalására, a továbbiakban ehhez szeretnék lehetőségeimhez mérten segítséget nyújtani: Szinte minden mechanikus órát idővel tisztítani kell. A billegő-csapágyak belsejében levő olaj elöregszik, folyamatosan járatott óránál is veszít a kenőképességéből, és el is illanhat. Ám hosszabb ideig álló szerkezetekben inkább besűrűsödik, gyantásodik és olyan sűrű mézgaként ragadhat a csapágyvégekre, hogy akár meg is foghatja a tengelyt. Ha tehát egy régi óra nem jár, az még nem jelenti azt, hogy bármiféle komolyabb hibája lenne, elképzelhető, hogy csupán tisztításra szorul. Ugyanígy nem feltétlenül takar szerkezeti hibát óriási sietés vagy késés sem. Igen nagy késést okozhat a besűrűsödött kenőanyag, akár napi órás nagyságrendűt is, míg akár hasonló nagyságrendű sietést okozhat a felmágneseződött, összetapadt hajszálrugó is. Meglepő módon okozhat a besült olaj is sietést, ha a billegő lengése nagyon-nagyon bágyadt a fáradt olaj fékezése miatt, és gyakorlatilag a horgony emelésének szöge körül kalimpál, akkor ez nagy sietést is eredményezhet. - A járat állapota általában már szemrevételezéssel is könnyen megállapítható, jól felmérhető, hogy mennyire egészséges a billegő járása. Svájci és angol horgony, pecek (Roskopf) illetve kronométer járatnál nagy, 300º feletti, sőt akár 4-500º-os, tehát igen élénk járás a kívánatos, és szépen, szabadon kell a hajszálrugónak is lélegeznie. Az összetapadt hajszálrugó, vagy az éppen, hogy-csak kapálódzó billegő rögtön látható. Érdemes megszokni, hogy a régebbi órákban fellelhető cilinderjárat jócskán bágyadtabban lengedezik (elméletileg is csak legfeljebb 360, gyakorlatilag a kikanyarodás elleni határoló-pecek vastagsága miatt 350º körüli szögben fizikálisan is korlátozva van, a gyakorlatban 180º feletti lengést nem produkál). A már valóban muzeális jellegű orsójáratú órákban a lengésszög nem is lépheti túl a 120º-ot, és a gyakorlatban inkább 90º körüli-alatti a tényleges lengés, tehát a modern órákhoz képest szokatlanul „enervált” lengés egyáltalán nem utal hibára. Ám a szintén igen ritkán előforduló duplex szerkezetek viszont szép, élénk lengést produkálnak (és jól is szabályozhatóak, az igényes és jó állapotú duplexek nem pontatlanabbak az átlagos horgonyjáratoknál). - Az óra sietését érdemes figyelni, ugyanis ha az óra látszólag teljesen szép, élénk járást mutat, mégis nagyon erősen siet, akkor az utalhat fogtörésre is. Például ha a gátkerék egy foga törött ki, akkor egy horgonyjárat látszólag teljesen jó járást produkálhat, ám jól beállított billegőnél is kereken napi 96 percet siet. Ez csak a gátkerék cseréjével orvosolható, és ha olyan egzotikus, régi szerkezetről van szó, amelyhez alkatrészt nem kapni, akkor ez akár reménytelen, vagy horribilis összegű javítást jelenthet. Ilyen óra megvételét kerüljük, a gátkerék v. másodperckerék foghibája amúgy is észrevehető nagyító alatt megfigyelve a szerkezetet – tehát ha órát venni megyünk, akkor toknyitóval és nagyítóval igencsak célszerű felszerelkezni! - Az elszennyeződött, kenetlen szerkezetet tehát ki kell tisztítani. Ha a szerkezet nem nagyon szutykos, akkor rögtön nekiállhatunk szétszedésének, ha nagyon piszkos, ragacsos, akkor célszerű előtte – akár több napra is – benzinbe betenni. Ez kioldja a besült olajokat és az olajba ragadt szennyet is. Ez fontos, mert a finomabb tengelyek olyan mértékben beleragadhatnak a beszáradt kenőanyagba, hogy szétszedéskor nem jönnek ki a csapágyból, hanem eltörnek. Kotyvába azonban soha ne tegyünk komplett szerkezeteket, mert horgonyjáratnál a horgony emelőkövei, és sokszor a billegő vezetőköve is sellakkal van ragasztva (természetes eredetű igen erős, tartós, hőre lágyuló, benzinben nem, de erős szeszekben gyengén oldható ragasztóanyag, lásd később), és azt a kotyva kioldja, de nem horgonyjáratú régi órában is lehet sellakkal ragasztott alkatrész. Hasonlóképpen lehetőleg ne tisztítsunk komplett szerkezetet v. csapágylemezt ultrahangos tisztítóban, mert a kövek megsérülhetnek, de a köveket nem tartalmazó alkatrészek tisztítására igény szerint alkalmazható. - Semmilyen órát sem szabad felhúzott állapotban szétszedni, előbb le kell a rugót ereszteni! Ezt a legegyszerűbb úgy megejteni, hogy vagy hagyjuk az órát lejárni (ha jár), vagy kézzel kicsit meghúzzuk a koronán keresztül, és csipesszel kiemeljük az ilyenkor nyitó kilincset, majd a kilincset nyitva tartva az ujjaink között finoman fékezve hagyjuk a koronán keresztül leszaladni a rugót. Ha a szerkezet annyira össze van ragadva, vagy korrodált, hogy nem tudjuk a koronán keresztül mozdítani a rugót, akkor ki kell csavarni a motorrugó kilincskerekét, és csipesszel leugratni a négyszögletes meghajtó tengelyvégről. A rugó ilyenkor pattanásszerűen kicsavarodik, esetleg el is törhet, de ez még mindig jobb (könnyen pótolható, és ha ettől eltörik, akkor már úgy is cserérett volt), mint ha szétszedés közben az elszaladó szerkezet eltöri a horgony, esetleg a gátkerék tengelyét. - A fesztelenített szerkezetből mindig, minden gátszerkezetnél először a billegőt emeljük ki! Óvatosan, nehogy a hajszálrugó kinyúljon vagy összekócolódjon, ha a billegő nem akarna kijönni (fennakad, vagy beragadt az alsó csapágyba a tengely), akkor a billegő-híd emelése közben egy másik csipesszel óvatosan emeljük ki a billegőt. Kis gyakorlattal nem lehet baj (ajánlatos lerobbant ex-szovjet női óraszerkezeteken gyakorolni, igen finomak, aprók, ha egy ilyenben már könnyedén vesszük ki-be a billegőt és horgonyt, akkor egy zsebórával már aligha lehet baj, de anyagi kárt nem okozhatunk). Következik a horgony kiemelése, itt kell talán a legóvatosabbnak lenni, mert ha van még egy kis feszesség a rugóban, akkor a hirtelen meglóduló gátkerék a felső horgony-híd levétele után félresöpörheti a horgonyt, csaptörést okozva, és a kis csap amúgy is sokszor elég nehezen jön ki a helyéről. Az óra többi részének szétszedése már komolyabb gondot nem okozhat. A futómű kerekeinek egymásutániságát érdemes megjegyezni, mert általában nem tetszőleges a kiszedési-berakási sorrend. Régebbi és nagyobb méretű és tengelyhosszúságú óráknál sokszor bármelyik kerék ki-be emelhető a futóműből a többiektől nagyjából függetlenül, és ha önálló hidat kapott mindegyik, akkor végképp könnyű dolgunk van. Picike szerkezeteknél azonban általában kötött a sorrend. Figyelni kell még a kilincsek rugóira is (motorkilincs és a felhúzó-szerkezet egy, vagy két rugója), mert ezek elpattanhatnak, és sokszor hiába keresgéljük őket! - Itt említeném meg, hogy órás munkaterületként erős, sima lapú asztalt használjunk A szerelést közvetlenül egy papírlapon érdemes végezni, és erős, jó lámpával való megvilágítás ajánlatos. Nagyon fontos, hogy az asztallap egyenes háttal ülésnél mell vagy alsó nyakmagasságban legyen, az asztalra ráhajolva nem lehet dolgozni! Ha nem kifejezetten órás asztalt szereztünk be (vagy magasított lábakat egy asztalhoz), akkor vegyünk egy sámlit, azon ülve egy átlagos íróasztal pont jó magasságú lesz, és a hátunk sem fog fájni. A szobában sima, összefüggő és világos parketta vagy kőburkolat a legjobb, míg óraszereléshez a szőnyegpadló a legkevésbé kívánatos, az időnként menthetetlenül leguruló, elpattogó alkatrészeket szőnyegen valószínűleg soha többé meg nem találjuk! - A szerkezetek szerelését azokat szerkezettartó gyűrűkre helyezve kell végezni. Ilyen koncentrikus, trombitaszerűen szűkülő műanyag gyűrűsorozatok olcsón kaphatók az órás alkatrészüzletekben, és nélkülük a szerkezet síkjából kiálló alkatrészek miatt (mutatótengelyek, stb..) billegés nélkül, stabilan nem is lehet elhelyezni:
- Még jobb és stabilabb rögzítést ad a szerkezetek számára a kis befogó satu, amellyel a szerkezet szerelés közbeni billegése is megakadályozható (ezek több méretben kaphatók, a két jellemző méret a legkisebb karóraszerkezetektől az átlagos zsebóra méretig mindent képes átfogni):
- Komplikált órák, kronográfok, ébresztők, ütőszerkezetek természetesen összetettebbek, és az automaták szétszedése is – egy picit – hosszadalmasabb. Nehéz azonban általános útmutatót adni ezekre, mert a konstrukciók olyan eltérőek, hogy generális recept a szétszedési sorrendre aligha adható. Érdemes óvatosan haladni, és ha a szerkezet működése nem teljesen nyilvánvaló számunkra, akkor rajzokat, vagy közeli (makró) fotók készítésére alkalmas digitális (vagy akár hagyományos) fényképezőgép megléte esetén minden fázis előtt fényképeket készíteni, hogy később tudjuk, mi hova tartozik. - Érdemes sok kis rekeszre osztott műanyag alkatrésztartókat is használni, és az összetartozó alkatrészeket egy-egy rekeszbe külön pakolni (pl: horgony-horgony hídja és csavarja egy rekeszbe, gátkerék, másodperckerék, közkerék és a futómű hídja és 2-3 csavarja egy másikba, stb..). Ha nem bízunk abba, hogy összekeverve az alkatrészeket meg is találjuk, mi hova tartozik, akkor tisztítani is a rekeszekben levő alkatrészeket külön-külön érdemes, így persze lassabb a dolog, de nem keverjük össze őket. Bár XX. századi órákon legalább a csavarok nagyjából szabványosak, és általában 3-4 csavarmérettel megoldják a dolgokat. Jellemzően például a hidakat általában ugyanazon csavarméret rögzíti, van egy kisebb csavar a horgony lapos hídjához, és ilyen, vagy még kisebb méretű csavarok a felhúzó-szerkezet tartólemezénél, valamint két nagyobb, általában balmenetű csavar a rugó kilincskerekénél és felhúzó-kerekénél. Ajánlott az alább látható kis alkatrésztartóhoz hasonlót használni:
- A kiemelt billegőt le kell venni a billegő-hídról. A mai óráknál a hajszálrugót egy a végén levő, rápréselt rögzítő csap fogja meg, amelyet egy nagyon pici csavar rögzít egy furatban a hídhoz. A csavart meglazítva általában lefelé lepottyan a hajszálrugóval egyetemben a billegő. Régebbi – akár karórán is – szerkezeteknél rögzíthették a rugót ékkel is egy furatban, ezt persze kicsit nehezebb kiemelni (és még inkább visszatenni!). A régebbi óráknál a billegőről könnyen lehúzható a hajszálrugót tartó gyűrű, és így szétválasztható a billegő és a hajszálrugó, de ha nem elkerülhetetlen a hajszálrugó cseréje vagy egyengetése, akkor nem szükséges eltávolítani. Modern óráknál inkább ne vegyük le a hajszálrugót. Ha ugyanis levesszük, akkor a visszatételnél nagyon oda kell figyelni, hogy megfelelő állásban legyen visszatéve, a rugó nyugalmi helyzete ugyanis olyan kell, hogy legyen, hogy a vezetőkő a horgonyt éppen középállásban tartsa. Ha ettől eltérünk, esési hibás lesz az óra, nem fog magától elindulni, jelentősebb eltérésnél pedig nem vagy csak a rugó teljesen felhúzott állapotában egy darabig fog járni, és persze pontosságról sem beszélhetünk. Ha a billegő vezetőkövét nem sellakkal ragasztották, akkor tisztíthatjuk kotyvában is, ami igen hatásos. Ha a vezetőkő ragasztott, akkor inkább tegyük be benzinbe a billegőt, esetleg egy-két percig áztassuk kotyvába a nagyobb szennyeződések eltávolítására (oldja a sellakot a kotyva, de csak lassan), és utána lemosva-megszárítva áztassuk benzinbe. - A szerkezet tisztítására a legalkalmasabb az óratisztító gép. Ez kifejezetten erre a feladatra készült berendezés, kis kosaraiba behelyezhető a szétszedett szerkezet összes alkatrésze, és ezen kis kosarakat a kotyvával és benzinnel feltöltött mosóüvegekben szabályozható fordulatszámmal forgatni lehet, így a legrejtettebb szennyeződések is igen gyorsan eltávolíthatóak:
A mosónak mindig három üvege van, az elsőbe kotyvát v. más óratisztító folyadékot kell tölteni, a következő kettőben mosóbenzin van. A kotyvában általában a szennyezettség mértékétől függően pár perctől perctől akár egy fél óráig is érdemes forgatni a kosarat, majd a kicsit kiemelve az centrifugálva a kotyva zömét eltávolítani. Ezek után pár percig az előmosó benzinben forgatva a kosarat a kotyva és a csak benzinben oldódó szennyeződések eltávolításra kerülnek, és a második, a fő-benzines üvegben végzett újabb mosás után az alkatrészek általában makulátlanul tiszták lesznek. Érdemes megnézni a mosó kosárkáit is:
Persze ez a készülék is drága, általában használtan érdemes vásárolni effélét, de a vele elérhető tisztítás általában meghaladja az áztatással valaha is elérhető szintet, ráadásul kényelmesen és gyorsan, nagyjából egy óra alatt kitisztítható egy szerkezet vele, míg áztatással egyenként esetleg napokig is el lehet bíbelődni egy szerkezet kitisztításával. - Nagyon fontos (sokszor a legfontosabb) a billegő csapágyainak kitisztítása! Ehhez a fedőköveket le kell venni. Régi óráknál ezek fix, kis fémkarikába rögzített fedőkövek, amelyeket egy vagy két csavar tart. Az alsó csapágylemezen szinte mindig egy csavarral rögzített, könnyen eltávolítható, nagyobbacska lemezt találunk, de a felső csapágylemeznél általában ez a csapágylemez fogja a hajszálrugó-kulcsot is, és legtöbbször alulról fogja két picinyke csavar, amelyhez a billegő eltávolítása előtt nem is férünk hozzá. Ilyen látható az alábbi képeken:
- A kitisztított billegőt érdemes leellenőrizni, hogy nem üt-e, nem szükséges-e kiegyensúlyozni. Erre a feladatra a billegő-mérleg való. A billegő-mérleg igen egyszerű jószág, egy teljesen vízszintesre beállítandó alapzaton áll két, állítható távolságú penge, amelyen a billegőt keresztbe fektetve az ide- oda tud gurulni. Ha jól van kiegyensúlyozva, akkor bárhol, bármilyen pozícióban megáll, ha nem, akkor mindig a súlyponti helyzetébe fog gurulni. A billegőt elvileg a hajszálrugó nélkül kell kiegyensúlyozni, az alábbi képen csak demonstratív célzatból tettem rá egy régi, orsójáratú óra billegőjét hajszálrugóval együtt.
- A billegő-mérleget akár házilag is elkészíthetjük, két, tökéletesen vízszintes helyzetbe hozott, párhuzamosan (pl. egy fadarabra) rögzített borotvapengéből. A billegő tökéletes kiegyensúlyozottsága amúgy csak nagy pontossági igény mellett fontos, kicsit „csámpás” billegővel egész jól el tud egy óra járni, és a modern, sima billegőkkel nem is tudunk semmit kezdeni, azoknak gyárilag jónak kell lenni. - Ha vannak, akkor a fedőköveket a futómű többi csapágyáról is érdemes eltávolítani, jó minőségű órán sokszor kap fedőkövet a gátkerék is, de akár a másodperc- és közkerék felső csapágyát is elláthatják ilyennel. Általában ezek is kis lemezbe préselt, csavarral rögzített csapágyak, de lehetnek rugós rögzítésűek is – ezeket nehezebb és kockázatosabb szétszedni, ám a közhiedelemmel ellentétben ezek nem ütésbiztosítottak, erős ütésre itt is törik valami, vagy a tengely, vagy a fedőkő, vagy a tartórugó. Alant látható két ilyen szerkezet képe, az elsőn lemezek tartják a fedőköveket, a másodikon rugós biztosítású fedőköve van a gátkeréknek:
- A billegő fedőköveire visszatérve: modern, ütésbiztosított szerkezetnél kicsit nehezebb a helyzet. Látszólag ez is igen egyszerű, ki kell nyitni a tartórugót, és a fedőkő, valamint a csészébe préselt lyukaskő ki is pottyan. Ám amíg a KIF ütésbiztosítás virágszirom formájú rugóját könnyű kinyitni (szépen elfordítva kinyitható), addig az INCABLOC sajátos formájú rugóját gyakorlatlan kézzel és nem tűhegyes csipesszel inkább eltörni könnyű. Ha nem vállaljuk fel ennek szétszedését, akkor válasszuk az igen alapos, akár több napos benzines áztatást, minél többet kevergetve, vagy a benzinben mozgatva a csapágylemezt. Átlagos szennyeződést talán ez is megfelelően ki fog oldani. Erős (1-es) nagyító alatt a fedőkő felől megnézve látható az állapot, és ha már teljesen tisztának tűnik a csapágy, akkor feltehetően nem lesz nagyobb baj. Azért el kell ismerni, korrekt megoldásnak csak a fedőkő levétele, és a billegő-csapágyak teljes kitisztítása (és belülről történő kenése) tekinthető, az egyben történő tisztításra inkább azt mondanám, hogy több, mint a semmi, kellő alapossággal „pótmegoldásnak” elmegy (de ne dicsekedjünk vele J ). Az alanti két kép közül az elsőn egy klasszikus (és már nyitott) KIF csapágyat láthatunk, a másodikon egy INCABLOC kivitelt (Rolex és Wosztok):
- A horgony a másik kritikus elem, amely szinte mindig sellakkal ragasztott, ezért kotyvában vagy szeszben nem tisztítható. Nagyon makacs kosznál néhány gyors merítést a kotyvában elbír, de többet nem szabad megkockáztatni. Ha annyira rossz az állapota (rozsda, stb..), hogy mindenképpen indokolt a kotyvás áztatás, akkor készüljünk fel arra, hogy a tisztítás végén sellakot kell olvasztanunk a kövek tövére. A kövek szerencsére általában elég szorosan ülnek a villákban, így legtöbbször a kotyva kioldása után sem mozdulnak el (ha járatjuk így az órát, akkor persze a gátkerék előbb-utóbb kiveri a köveket, jobb esetben csak betolja, amíg olyan sekély nem lesz a járat, hogy megáll az óra), így ha óvatosan nyúlunk hozzá, akkor a sellak ragasztás pótlása után nem kell a járat geometriáját újra beállítani. Ha mégis kipotyognak a kövek, akkor sem kell kétségbe esni, de fel kell készülni hosszadalmas „tuningolásra”. Egészséges, tiszta horgony valahogy így néz ki:
- Ha ragasztani kényszerülünk a köveket, akkor a sellak erre a legalkalmasabb anyag. Ez természetes eredetű, lakkszerű, kis pikkelyekben, zacskóban olcsón kapható anyag. Láng felett megolvad, és hallatlanul erős kötés biztosít, amely rugalmas, és nem öregszik meg. Az antik bútoriparban használt állati eredetű enyvek mellett ez a világ talán leginkább bizonyítottan hosszú életű ragasztója, 3-400 éves sellakos ragasztások is kifogástalanok! A sellakból egy kis darabkát oda kell tenni a ragasztás helyére, és meleg felületre helyezve az alkatrészt megolvasztani (legjobb például a kis horgony pengére tenni, és a penge végét melegíteni). A sellak egy óraüvegbe szórva így néz ki:
- A járat többi alkatrészét nyugodtan beleszórhatjuk a kotyvába, és tisztítás után benzinben is érdemes áztatni. A legjobb, ha a kotyvából leszárítás után rögtön benzinbe rakjuk (vizes áztatás kihagyásával) az alkatrészeket, csak készüljünk fel a jelentős benzinfogyasztásra, mert gyorsan elhasználódik a mosóbenzin, az alján kis gyöngyökben felgyűlik a víz, bezavarosodik a szappantól. Tekintve, hogy egy üveg mosóbenzin igazán nem drága, ez azért anyagilag nem lesz tragikus. - Mindenképpen célszerű a rugóház fedőlemezét eltávolítani, és kimosni a rugóházat. Ilyenkor alaposan szemügyre kell venni a rugót, és sokszor kiderülhet, hogy annak ellenére, hogy az óra járt, és felhúzható volt, mégiscsak törött a rugó. A nagyon régi, kék acélrugókat igazság szerint akkor is célszerű lenne kicserélni, ha éppen teljesen sértetlennek látszanak, mert ezek törésre és fáradásra való hajlama nagy, könnyen lehet, hogy tisztítás és összerakás után épp az első felhúzásnál szakadnak el, és kezdhetjük az óra szétszedését elölről! Ha törött a rugó, akkor legcélszerűbb újat venni, ha éppen nincs is, rendelni gyakorlatilag bármekkorát lehet. A rugót csipesszel kirángathatjuk a rugóházból. Az új rugót – ha az adott szerkezettípushoz nem tudnak azonnal hozzátartozó rugót adni – méretezéssel választhatjuk ki. Könnyen megmérhető a kivett rugószalag szélessége és vastagsága, és ennek alapján kiszámolható a hosszúsága is (épp ez az, amit egy kunkori, ráadásul törött rugón nemigen lehet normálisan megmérni). Könnyen mérhető az üres rugóház belső átmérője, és a rugómag átmérője is. Ennek alapján Rozé tétele segítségével kiszámolhatjuk a rugónk hosszát, az L=(D2-d2)*p/8b képlet épp ezt adja meg, ahol a képletben D a rugóház belső átmérője, d a rugómag átmérője és b a rugó vastagsága. Ismerve a szélességét a rugónak, minden adatát tudjuk, és a szükséges szélességű, vastagságú és hosszúságú rugó megrendelhető (pár százalék bármilyen irányú eltérés a vastagságban nem gond, a hosszban akár +/- 10% is megengedhető, de a rugó szélessége csak egy egész kicsit lehet kisebb az eredetinél, nagyobb pedig semmiképpen sem, mert vagy be sem fogjuk tudni fedni a rugóházat, vagy szorulni fog a rugó. A rugót meg kell olajozni, sok olaj nem szükséges, de megfelelő óraolajból azért pár cseppecske kell, hogy a menetek simán csússzanak egymáson. Alább látható egy – törött – rugó, mellette a célszerű olajozás metódusa.
Apropó, olajozás és mérés! Olajozásra kapható kifejezetten óraolaj. A 2-es számú a legtöbb feladatra megfelelő (és másmilyen időnként nem is kapható J ), elég finom az átlagos karórákhoz is, és még megfelel a nagyobbacskáknál is, de nagyobb órák, faliórák, erősebb zsebórák legnagyobb tengelyeihez, rugóihoz célszerűbb műszer v. varrógépolajat használni. De ha valóban igényes munkát akarunk végezni, akkor gyors járású (21600-nál gyorsabb óránként fél-lengésszámú billegő) óránál a billegőt 1-es számú, könnyű olajjal kenjünk, és ilyen óra esetén a horgony köveit erre a célra szolgáló zsírral kezeljük, mert a gyors járású órák horgonyköveiről a 2-es olajat a gátkerék „lecsapkodhatja”, így a kenés nem sokáig lesz képes ellátni feladatát. A többféle olajat célszerűen a kifejezetten erre a célra szolgáló, aránylag olcsón kapható kis fedeles olajtartóban tarthatjuk, én ennek fedelére kétoldalas ragasztószalaggal rögzítve még egy darab bodzabelet is teszek, ebbe szurkálva lehet az olajozótűket tisztogatni:
A kenőolajat olajozótűkkel visszük a helyére, mindig a csapágynak megfelelő méretűt célszerű választani. A csapágy ne ússzon az olajban, de a lyukaskő belsejében elforgó tengelyt egyenletes olajfilm vegye körül. Mindig célszerű inkább kevesebb, mint több olaj alkalmazása, a túl sok olaj hamarabb besül, több szennyeződést szed össze, míg a helyét a nagyon kevés olaj is hamar megtalálja, és „bekúszik” a tengely köré. Fedőköves rendszer úgy olajozzunk, hogy egy picike csepp menjen a fedőkőre, és két másik icipici csepp a lyukaskő két oldalára, majd tegyük helyre a fedőkövet. Ha nem szedtük szét a fedőköves csapágyat tisztításnál, akkor a lyukaskő felől csöppentsünk oda kenőolajat, és igen finom dróttal „tömködjük be” az olajat a csapágyba, ha kicsi volt a csepp, akár megismételve a műveletet. Nem ez az igazi, de sokkal jobb, mint kenetlenül hagyni a rendszert. Az alábbi két képen olaj és olajozótű, mellette pedig a jól olajozott fedőköves rendszer metszete látható:
Mérésre az órásszakmában tolómérőt
és mikrométert használhatunk. A klasszikus tolómérő 0.1 –
Normális esetben a fenti tisztítás után szépen összerakhatjuk az órát. A kenést célszerű úgy végezni, hogy a futómű – meghajtás és felhúzó- állítószerkezet összeszerelése után kenni, majd még horgony nélkül finoman ráhúzva az órára üresen megfuttatni a szerkezetet, mert az olaj ilyenkor szépen a helyére kerül. A horgony ezután helyezzük be, és a horgony csapjait soha ne kenjük meg! Ez a csap olyan kis szögben és aránylag keveset mozog, hogy az olaj besűrűsödne, és megfogná a horgonyt, ellenben a kövek emelőfelületeit leheletnyi olajfilmmel meg kell nedvesíteni (itt végképp nem jó a túl sok olaj, ha túl nagy csepp megy rá, akkor pl. hegyesre pödört papír zsebkendő-darabbal itassuk le). A billegő vezetőkövét sem szabad kenni, összeragad tőle a billegő és a horgony, már egész kis kenéstől is sokszor észrevehetően bágyadtabb lesz a járás! A billegő helyretétele előtt érdemes alaposan megnézni a hajszálrugót. Ha a látszólag jó geometriájú hajszálrugón is állandóan hol itt, hol ott összeérő meneteket látunk, akkor az felmágneseződött. Ez a skandalum sajnos kifejezetten anti-mágnesesnek kikiáltott rugókkal is megesik, mi több, annyira nem megy csodaszámba, hogy a rugók demagnetizálására mindenképpen érdemes felkészülni. Sőt, tekintve, hogy a csavarhúzók és acélcsipeszek is hajlamosak oly gonoszságot elkövetni, hogy felmágneseződnek (és utána már alig-alig használhatók), ezért a demagnetizer mindenképpen fontos része az órás kelléktárnak. Barkácsolható hálózati, váltóáramú elektromágnesből is ilyen készülék, de pórul is lehet vele járni, ha ugyanis túl gyenge, akkor csak szobadísz, ha túl erős, akkor pedig pontosan az ellenkező hatást érjük el vele (sőt, akár össze is tudja a hajszálrugót szó szerint csomagolni). Ezért elegánsabb és megbízhatóbb a kifejezetten órás demagnetizer céljaira való kis készüléket megvenni:
Ha mindezeken túl vagyunk, akkor az összerakott szerkezet azonnal elindul, egészségesen jár. A számlap majd a mutatók helyrerakása után az óra összeszerelhető, és ha pontosra behangoltuk, el is kezdhetünk roppantul örülni neki. Amit most elvégeztünk, az tulajdonképpen egy átlagos nagyszerviz volt, de javításnak igazán nem, legfeljebb tisztításnak nevezhető. A bajok, és az órásmesterség igazi mivolta akkor kerül elő, ha az így szervizelt szerkezet nem, vagy legalábbis nem elfogadható módon működik. Ekkor bizony már hibás óráról beszélünk, és valóban javítani kényszerülünk. A továbbiakban e műveleteket tekinteném nagyjából át. ------------------------------------------------------------------------------------------- Az óra szerkezeti hibái igen sokrétűek lehetnek, akár olyan „elvarázsoltak” is, hogy még igen nagy gyakorlattal is csak nehezen azonosíthatók. Feltételezve, hogy a rossz szerkezet hiánytalan (egészen hiányos, részben elpusztult antik szerkezet is rendbe hozható, de ez már inkább restauráció, sőt, egyes esetekben mérnöki munka, újratervezéssel egyetemben, nem csak javítás), és a szükséges tisztítást elvégeztük, akkor a működést gátló leggyakoribb hibák az alábbiak: - Rugótörés - Hajszálrugó akadása, felmágneseződése - Tengely és csapágykopások - Kövek törése - Tengelyek, csapok törése - Menetszakadások miatt lötyögő alkatrészek, csapágylemezek A rugótörés gyakori, nem igazán problémás dolog, a vele kapcsolatos teendőket korábban már említettem: A hajszálrugó felmágneseződése sem nagy gond, arról is esett már szó. Nem ritka azonban a csálé, kusza rugó, ami sokszor belever a perckerékbe, vagy akár a billegő küllőibe, így az óra vagy leáll, vagy rendszertelenül jár. A hajszálrugót nem könnyű kiegyengetni, minél kisebb és finomabb, annál idegesítőbb munka azt rendbe tenni, de két finom csipesszel és sok türelemmel általában megoldható. Új rugó is beszerezhető, de a megfelelőt általában csak próbálgatással lehet megtalálni, és Breguet rugót feltehetően saját kezűleg kell hajlítani lapos spirálból. Ez már meglehetős gyakorlatot igényel. Régi órákon meglehetősen gyakori problémát okoznak a kopások. Maguk a fogaskerekek koszorúi rendszerint 2-300 éves jószágon is még megfelelő állapotúak, de a csapágyak és/vagy tengelyek állapota nemegyszer aggodalomra ad okot. A nem kőben, hanem a réz csapágylemezben forgó tengelyek idővel oválisra koptathatják a csapágylyukat, és olyan nagy kóválygással mozognak abban, hogy a kerekek állandóan ingadozó kapcsolódási távolsága miatt az óra bizonyos pozíciókban akár meg is állhat. A kőcsapágyak ritkán kopnak ki erősebben, itt inkább a tengelyek kopnak el, de sokkal inkább gyakori viszont, hogy erős ütés miatt a kő eltörik. A finoman hajszálrepedt kő nemegyszer semmi gondot nem okoz, és esetleg cserélni sem érdemes. De ha a kő erősen eltört, kicsorbult, akkor akár törésig esztergálhatja a benne forgó tengelyt, és a tengely lötyögése miatt a járás is akadozik. Láthatóan sérült követ tehát ki kell cserélni! Modern órában besajtolt követ találhatunk. Ezt nem könnyű cserélni. A csere kifejezetten kőfoglalásra való készülék nélkül leginkább úgy oldható meg, hogy a törött követ ki kell ütni a helyéről, a keresni egy nagyobb átmérőjű, de azonos furatú követ, a lyukat – gondosan ügyelve a központosságra – óvatosan felfúrni, feldörzsárazni akkorára, hogy az új kő szorosan belemenjen. Majd szegecselő-padon nagyon óvatosan annyira összehúzni a lyukat, hogy a kő ne törjön el, de szorosan üljön (néha nem könnyű, főleg kis órákon). Régebbi (főleg az 1930-as évek előtti) órákon jellemzően peremezett köveket alkalmaztak. Ez azt jelenti, hogy a köveknek szabályos fészket martak, a fészekbe belehelyezték a köveket, és a fészek peremét körben ráhajtogatták a kőre. Az ilyen foglalat drágábban készíthető el, de az így foglalt követ könnyebb kicserélni. A kő romjainak a foglalatból való eltávolítása és a foglalat kitisztítása után a külön e célra való kis kőfoglalat-maró állítható csapjával a visszahajtott peremet szépen ki lehet nyitni hengeresre, és a foglalatba új követ helyezve óvatosan (akár finom csavarhúzóval) vissza lehet peremezni. Minőségi órákon alkalmazott a foglalt (chaton) kőcsapágy. Ez kicsiny, rendszerint aranyból készült peremes hengerbe préselt csapágykövet jelent, amelyet 1-2-3 kis csavarral rögzítenek a csapágylemez furatába. Eltörése esetén nehéz újrafoglalni, sokszor egyszerűbb rézből új chatont esztergálni, és a megfelelő csapágyfurattal ellátni (persze ezek után már nem kőben, hanem rézben fog forogni a csap). Ha a kő egyáltalán nem pótolható (például extrém méretei, vagy a csapágylemez súlyos sérülései miatt), akkor sárgarézből új csapágycsésze esztergálható (lásd később), és ezt lehet a csapágylemez felfúrása után beütni (bélelés). Nagyobb kő esetén „rézkő” is készíthető-alkalmazható, ez a kőcsapágynak megfelelő külső méretű és formájú, de rézből készült alkatrész, ezt kell a kő helyett befoglalni, majd dörzsárral a megfelelő csapágyfurat-méretet kialakítani. Fedőkő pótolhatatlansága esetén használható jó minőségű, üveg-keményre kiedzett, és tükrösre polírozott acél lemezke is (nekem bevált a borotvapenge-darabka). Régi órákon a csapok zöme (vagy akár mindegyike) a réz csapágylemezben forog. Nem kell ezt lenézni, ezek az órák is tartós, és megbízható jószágok voltak, a XVIII. század végén, a XIX. század elején nem kevés hajókronométer készült 0, vagy legfeljebb 4 kővel (a billegőt csapágyazták csak kőben, vagy még azt sem). Jól kivitelezve mégis teljesen megfelelő pontosságú és tartósságú órák voltak. Több évtizedes üzem után azonban a réz csapágyfuratok kotyogósra kikopnak. Ilyenkor a csapágyfuratot szegecselő-padon megfelelő betéttel néhány kalapácsütéssel össze kell húzni, majd dörzsárral vagy fúróval a tengelynek megfelelő átmérőjűre fúrni. Nagyon elhasználódott csapágynál érdemesebb nagy fúróval kifúrni, majd kis réz csapbetétet belehelyezve abba fúrni az új csapágyfuratot (bélelés). Igény szerint akár a réz csapágyfuratokat kőcsapággyal is elláthatjuk, ezzel esetleg minőségileg is javíthatunk az órán. Lássuk akkor, milyen eszközök szükségesen a fenti műveletekhez: A kövek kiütéséhez, a csapágyak összehúzásához (és számtalan más művelethez, csapok beütéséhez, szegecsek rögzítéséhez stb...) órás szegecselő-készlet használható. Ez áll egy tőkéből, amely lehet egy egyszerű kis edzett acéllap, rajta furatsorozattal, hogy a megfelelő fölé helyezhető legyen a munkadarab, de lehet komolyabb, állványos kivitelű is, ahol felső szár vezeti meg igen pontosan a szegecselő betétet (punznit). Ezzel könnyebb nagy pontossággal dolgozni. Az alábbi képeken három ilyen készlet látható, mindegyik régi, a XX. század elején-közepén készült, fadobozos, szép kivitelű szerszám. A baloldali, legelső egy pici Boley készlet, acéllapos tőkével, a legfontosabb méretű szegecselő-szárakkal, a középső egy „Favorit Baby”, kis dobozos, de állványos, komplett komoly szerszámkészlet, míg a jobboldali egy igazi profi készlet, kétlyukú tőkével, kétféle (vastag-vékony) szegecselőszár-készlettel, sok kiegészítő betéttel, gyakorlatilag bármilyen munkára megfelelő kivitelben:
A szegecselő betéteket kis kalapáccsal ütve kell használni, a kalapács amúgy is sokszor használható egyengetésre (és ha végképp feladtuk a küzdelmet, bosszúszomjunkban vele mérhetünk végső csapást a munkadarabra J ). Az lent látható kis műszerész-kalapács alatt két sikattyú látható. Ezek egyszerű pofás-betétes befogószerszámok, segítségükkel lehet tengelyeket, fúrókat, dörzsárakat vékony szárú reszelőt stb.. kényelmesen megfogni. Szükséges és hasznos eszközök. Kézi furatigazításnál sikattyúba érdemes befogni a dörzsárakat is.
Az alábbi képen egy nagyobb, készletben levő, XIX. század végi Boley sikattyú látható. Ez állványos, így kerekek, tengelyek központosítására, tisztítására is használható, a betétei cserélhetők, hogy minden gyakoribb méretet jól meg lehessen vele szorítani. Az állványból kiemelve kézi sikattyúként is használható.
A dörzsárak a legalkalmasabb eszközök finom furatok pontos kézi beállítására. Ezek vékony, kúposan hegyesedő, négyszög keresztmetszetű, nagyon kemény, minőségi acélból készült kis fúrók. A furatban finoman forgatva és előretolva könnyen kialakítható a szükséges átmérő, míg hengeres fúróval csak egyféle méretű furatot készíthetünk, a dörzsár tehát tulajdonképpen az összes, a hegyének és tövének vastagsága közé eső méretű fúrót pótolja (a baloldali képen a sikattyú befogópofája is jól látható). Persze a dörzsár befúrásra viszont nem alkalmas, csak már meglévő furatok felbővítésére, javítására használható.
A kőfészek-maró készlet kis tuskihúzó-készletre emlékeztető szerszám. A teljes sorozat vége az összes gyakrabban előforduló méretet átfogja. A végén levő kis, edzett acél maróhenger csavarral a pontos méretre felnyitható, tágítható, bele kell helyezni az üres kőfészekbe, kinyitni a szükséges méretre, majd körbeforgatva a fészek peremét körben felnyitja. A jobb oldali képen egy tipikus foglalt kőfészek látható (már kinyitva), mellette a maró és a behelyezésre váró kő. A másik kő már a helyén van, és vissza is lett peremezve.
A modern órákba (1910 után) már egyre inkább nem foglalt, hanem préselt, precíziós kövek kerültek. Itt a kő fészke csak egy egész enyhén kúpos, nagyon pontos méretű furat, amibe a szintén nagyon pontos külső átmérőjű követ egyszerűen bepréselték. Ezt könnyebb szerelni, a megfelelő órásszerszámmal, a kőpréssel pillanatok alatt kicserélhető egy törött kő. A kőprés egy kis állványos, precíziós eszköz, sok, az elterjedt méretsorokba illeszkedő betéttel, amivel a követ könnyen ki-be lehet tolni:
A csapágyak rendbetétele után nem ritkán kell szembesülnünk azzal, hogy a csapok állapota is problémás. A menetszerűen megkopott, sérült csap nem alkalmas megbízható működésre, ezért rendbe kell tenni. Nagy átmérőjű, illetőleg igen kis mértékben kopott csapot akár a polírozógépben, rongykoronggal és Dialux pasztával is tükrösre polírozhatunk, de ha már a csap keresztmetszete nem körkörös, és/vagy a vége nem hengeres a kopástól, akkor ez nem lesz megfelelő. Igen nagy kopás esetén tulajdonképpen célszerű a csapot fényesítés előtt esztergán megmunkálni (lásd később). Kisebb sérülés esetén közvetlenül fényesíthető. A fényesítésre szolgál a csapfényesítő készülék, vagyis a zsakó. Ennek elve egyszerű: a csapot egy a méreténél csak kicsit sekélyebb vájatban elforgatjuk, és a felülről rászorított sima, kemény felületű csapfényesítő „reszelő” a felület egyenetlenségeit eltünteti, az anyagot zömíti. Erősen elhasznált csapnál előbb durvább reszelővel vissza kell állítani a csap hengerességét és kör keresztmetszetét, majd a fényesítővel tükrösre fényesíteni. Az alábbi ábrán látható a zsakó sematikus vázlata:
A valóságban egy szép, az 1920-as évekből való komplett zsakó látható, az eredeti, a fényesítő reszelők tárolására szolgáló alsó fiókos kis fadobozában. A régi zsakó kézzel meghajtott szerszám, azt egy műszerész-satuba kell befogni (amely amúgy is nélkülözhetetlen szerszám), és a meghajtásáról kis „hegedű” gondoskodik. Ez tulajdonképpen egy íj, merev drótból (én vastag kerítésdrótot használok) hajlított ív, 80-as vagy 100-as damillal felhúrozva. A menesztőre ráfűzve kézzel ide-oda húzogatva pörgetjük a befogott tengelyt. A zsakó a fogaskerékkel együtt képes a tengelyt forgatni, mert a menesztő csapjai a fogaskerék küllői közé nyúlnak be, ha kerék nélküli tengelyt kell fényesíteni, akkor valamilyen módon meg kell oldani a menesztővel való kapcsolatot, ehhez általában a tengelyre szorítható kis esztergaszívet használnak, de lehetséges egy kallódó kereket átmenetileg felszegecselni a tengelye, majd később leütni róla. A baloldali képen a satuba befogva, munka közben látható a zsakó. Megjegyzendő, hogy egészen a XX. század elejéig az órás esztergákat is teljesen általánosan ugyanilyen, íjas, vagy lábpedálos módszerrel hajtották meg, és az órás esztergának a meghajtómotor a mai napig nem tartozéka, azt külön kell venni, illeszteni, készíteni hozzá!
Hozzátenném még, hogy csapfényesítésre megfelelő kiegészítők esetén az órás eszterga is alkalmas. Természetesen erősen sérült, kopott csap rendbehozatala után számolni kell azzal, hogy csökkent a csap átmérője. Ezért kőcsapágy esetén kisebb nyílásúra kell cserélni a lyukas-követ, réz csapágy esetén össze kell azt húzni, ellenkező esetben esetleg még rosszabb is lehet a végeredmény, mint ha hozzá sem nyúltunk volna a csaphoz! Következő, gyakori, és már komolyabb problémát jelentő hibák a csap- és tengelytörések. Főleg a régi, nem ütésbiztosított óráknál a leggyakoribb hiba-okok közé tartozik, így ennek kijavítására fel kell készülni. Törött csapnál az alábbi két lehetőség közül választhatunk: - Meghagyjuk a régi tengelyt, és a végét megfúrva új csapot készítünk - Teljesen új tengelyt készítünk. Ha a tengely bonyolult, fogaskereket tartalmaz (a kis átmérőjű magkerék általában a tengely anyagából készült, abból marták ki, tehát ilyenkor új fogaskereket is kellene reszelni), akkor célszerű az első változatot választani. Ha a tengely egyszerű, vagy éppen nagyon kicsi, vagy amúgy is rossz állapotú, akkor célszerűbb lehet teljesen új tengelyt készíteni. Mind a két megoldást egy-egy példán keresztül a legegyszerűbb bemutatni: Az alábbi öreg DOXA zsebóra az 1930-as években készült. Szerkezete FHF1, a szerkezet, a tok és számlap állapota kiváló. Ám az óra perctengelye a negyedes-kerékkel együtt letörött, feltehetően szakszerűtlen szétszedései kísérlet miatt, amikor is a negyedes-keréknek egy oldalról csavarhúzóval aláfeszítettek, és az ahelyett, hogy lecsúszott volna a perctengelyről, letörte azt. Ennek a nyomai is látszanak, finom karcolásokként. A negyedes-kereket vagy a mutató levevő fogó segítségével, vagy ha az nem állt rendelkezésre, akkor két azonos méretű csavarhúzóval, nagyon óvatosan, két oldalról aláfeszítve kellett volna levenni.
Látható a letört tengelycsonk, a negyedes-kerék és a perckerék. Mivel a fúráshoz a tengely kiedzett acélanyaga túl kemény, azért azt ki kell lágyítani. Mivel az acélanyagok kilágyítása kiedzése hétköznapi szükséglet az efféle javításoknál, azért érdemes erről is kicsit beszélni: Az acélanyagok hőkezeléssel változtatható keménységűek és szívósságúak, színük is befolyásolható. A vörös izzásig felmelegített acélanyagot hirtelen lehűtve az anyag kristályszerkezete átalakul, és rideg, merev, törékenyebb, de nagyon kemény állapotba kerül. Lassan kihűlve szívósabb, hajlékonyabb, de nagyságrendekkel lágyabb lesz. A kieresztésnél, kilágyításnál tehát az acélt vörös izzásig felhevítjük, majd lassan engedjük kihűlni. Picike alkatrészek, tengelyek esetén probléma, hogy a kis hő-kapacitás miatt levegőn is gyorsan hűl, ezért kissé visszaedződhet, és a közvetlen láng is károsíthatja. Ilyen alkatrészeket, tengelyeket ezért legjobb vörösréz csőbe szorítva, esetleg fóliába csomagolva hevíteni, és így hagyni lehűlni. Edzésnél épp fordítva kell eljárni, gyorsan kell az acélt lehűteni. Ezt folyadékba mártva érhetjük el, a folyadék hűtőképessége befolyásolja a végeredményt. A sós víz például az egyik legjobb hűtőanyag, ebben edzve az acélt nagyon kemény, de törékenyebb lesz, az olajban v. benzinben kevésbé kemény, de egyszersmind kevésbé törékeny is lesz az anyag. Tengelynek ez esetleg jobban megfelel, szerszámot jobb vízben edzeni. Itt említeném meg, hogy a sokat használt csavarhúzók menthetetlenül kicsorbulnak, ilyenkor köszörűvel vissza kell állítani a megfelelő profilt, és ki kell edzeni a csavarhúzót is! Az edzést - kilágyítást végezhetjük gázláng felett is, de célszerű beszerezni borszeszégőt, azzal nagyon kényelmesen lehet dolgozni. Gyertyával ne is próbálkozzunk, nem ad elég meleget, még igen kis alkatrész edzésére sem megfelelő.
A fenti két képen látható a kilágyításhoz vastag rézfóliába csomagolt tengely, a másodikon a borszeszégő feletti izzítás. Az acélt elég szép kékre visszaereszteni, ekkor már fúrható, forgácsolható. A csapfúrás végezhető esztergában, és létezik kifejezetten erre a célra készült csapfúró készülék is, amely a zsakóhoz hasonlóan kézi meghajtású, picinyke, satuba fogható szerszám. Működési elve a következő:
A csapfúró elve igen egyszerű, a zsakóhoz hasonlóan befogott munkadarab törött csapú végét egy kúpos furatban megvezetik, és egy kézzel előtolt kis fúróval lyukat mélyítünk a letörött csap helyére. A furatnak célszerűen a csap átmérőjének megfelelő, inkább kicsit kisebb méretűnek kell lennie, és mélysége a furat átmérőjének legalább 3-4 szerese legyen. A valóságban így néz ki egy csapfúró, és a vele való munka:
Az első képen látható a kis, szintén 20-as évekbeli szerszám saját tokjában, a meghajtó íjjal egyetemben (ugyanezt használom a zsakóhoz is), a másodikon a satuba befogva, fúrás közben. A fúrót folyamatosan illik olajozni, és egy fúrás alatt többször is élesíteni kell. Jó minőségű acélanyagnál a fúró tönkre is mehet, és egy fúráshoz akár többet is el kell használni. Mivel az éppen megfelelő méretű fúrók úgy sem kaphatók, a fúrókat is magunknak kell elkészíteni – ehhez már kell az eszterga. Az elkészült furat alább látható, a kerék mellett az esztergán készített új tengely (lásd később).
A tengelyt a helyére kell ütni szegecselő-padon (jól be kell szorulnia), és a helyes futást az állványos sikattyúba befogva ellenőrzöm.
A megbízható rögzítés érdekében a tengelyt be is forrasztottam. Ehhez egészen a beütött csap tövében meg kell kenni körbe az illesztést forrasztózsírral, majd erős pákával, tiszta forrasztóónnal körbe lehet forrasztani. A fölösleget akár a sikattyúban pörgetve reszelővel, akár esztergán el lehet távolítani. Ez lágyforrasztás, nem a legerősebb, de rézzel v. ezüsttel végzett keményforrasztáshoz igen nagy hőmérsékletet kellene produkálni, és reményeim szerint a csap így is jól fog tartani. A baloldali képen látható egy kiválóan használható, minőségi Weller-páka, előtte egy kis tégely forrasztózsírral, míg a jobboldali képen az összeszerelt, kitisztított, üzemképes szerkezet, az immár kijavított perctengellyel:
Előfordulhat, hogy a fogaskerék fogai is sérültek, görbültek. Esetleg ki is törött egy-két fog. Ez még rendbe hozható. A fogak rézbetéttel pótolhatók, a szükséges új profil, vagy a sérült profil kialakítása azonban nem könnyű, kézzel, reszelővel szinte reménytelen. Ilyenkor nagyon hasznos egy nagyon szép kis órásszerszám, a fogaskerék után-maró, vagy finírgép. Ez egy állványos, kézi hajtású kis készség, ahol a különböző fogprofilokhoz illeszkedő maróbetétekkel szépen rendbe lehet hozni az egyenetlen vagy pontatlan fogazást. Arra is alkalmas, hogy túl nagy átmérőjű fogaskereket kisebbre alakítsunk vele, ami elég gyakori feladat, mert a hiányzó vagy hibás kerék helyett nemegyszer nem található pontosan megfelelő másik, csak esetleg kicsit nagyobb:
Most pedig – miután ennyit emlegettem –
muszáj szót ejteni az órásműhely egyik leghasznosabb és legkevésbé
nélkülözhető eszközéről, az órás esztergáról. Az órás eszterga
évszázadok alatt kialakult műszer, letisztult és célszerű. Működési elve
roppant egyszerű: erős befogópofákban rögzített alkatrészt, kereket, tengelyt
forgásba hozunk, és arról kemény acélanyagból készült esztergakéssel
körkörösen forgácsot választunk le. Az órás eszterga azonban a hétköznapi
esztergákhoz mérten sokkal precízebb kell, hogy legyen, és a befogott
alkatrészek mérete kis túlzással ott végződik, ahol az asztali műszerész
esztergák befogópofái kezdődnek. Órás esztergába be tudunk fogni 0.1-
Ez az eszterga három szíjtárcsával rendelkezik (egyes típusokon 5-6 is van), különböző sebességek beállításához. A hátsó, legnagyobb szíjtárcsa mögött egyenletesen elosztva 60 lyukas osztótárcsa van, amellyel meghatározott állásokban rögzíthető a forgórész. Ez nagyon fontos, ennek segítségével lehet például négyszöget reszelni egy felhúzó-tengelybe úgy, hogy a késtartót reszelővezetőre cserélve (lásd később) rögzítjük a tengelyt, megreszeljük az egyik lapot, majd 90º-al az osztótárcsán elforgatva a forgórészt reszelhetjük a következőt, és így tovább. Korlátozottan fogaskerék osztására is alkalmas:
Az eszterga természetesen nem sokat ér tartozékok nélkül, az eredeti dobozában látható többféle befogótárcsa, rengeteg kiegészítő, és persze a legfontosabb: a befogó patronok sora. Ezek 3-20-as méretig (vagyis 0.2-2 milliméterig) 0.1mm-es lépésközben készülnek, 2mm felett 0.2 mm-es lépésközben. Megfelelő méretű befogó-patronsor nélkül az eszterga csak szobadísz, nem használható semmire!
Az órás esztergán alaphelyzetben a kis, lehajtható késtartón megtámasztva kézzel tartott késsel kell dolgozni. Az esztergakések négyszög keresztmetszetű kis gyorsacél rudak, amelyek végét ferdén, a szükséges szögben lecsiszolva tudunk dolgozni. Az esztergakéseket olajkövön (Arkansas kő, igen kemény, szemcsés csiszoló kőlap) kell köszörülni, erre kis műszer- vagy akár étolajat cseppentve és rajta húzogatva a kést gyorsan élezhetők a kések:
Néhány munkán
bemutatnám, hogyan is használható az eszterga. Első körben az előbb mutatott
DOXA csapfúrásához volt szükség (a csap elkészítésén kívül) fúróra. Mivel
kész fúró nem kapható, ezért egy
A kész fúrót olajkövön
kézzel, nagyítóval figyelve a megfelelő él-formájúra csiszoltam, majd a
borszeszégő segítségével vízben kőkeményre edzettem. Kemény is lett, az acél
késpengét is csorbulás nélkül karcolta. Sikerült is a fúrás, mindazonáltal a
végére a fúró teljesen elvásott…
Ugyanígy tűből alakítottam ki
a perctengely csapját is. A sikeren felbuzdulva nekiálltam egy régi,
orsójáratú, kulcsos zsebórámhoz – amelyhez nem tudtam kulcsot szerezni, ezért
csak fogóval tudom felhúzni – órakulcsot készíteni. Igyekszem reális célt
kitűzni, ezért a kulcs szárát nem acélból, hanem sárgarézből fogom
elkészíteni. Ez persze kevésbé lesz tartós, de azért még napi használat
mellett is kibírna jó pár évet, így nekem örök életűnek fog minősülni. A
kulcs szárához
A rézrudat csípőfogóval
vágtam el, így a vége egyenetlen. Ezt előbb finom tűreszelővel
elegyengettem. Kiemelném, hogy a reszelőkészlet amúgy is fontos, szinte
minden munkafázisnál előfordulhat, hogy szükség van rá, ezért a
legkülönfélébb méretekben célszerű finom, műszerész fémreszelőket és
tűreszelőket beszerezni.
A sima végű rúdba esztergával
bemélyedést készítetem, ez fogja megvezetni a fúrót. Hogy a kulcs jobban
illeszkedjen a helyére, azért a végét kúposan leesztergáltam, úgy 2.7mm
átmérőig:
Fúráshoz remek kis szerszámom
van, mégpedig egy, az eszterga szegnyergébe pontosan illeszkedő fúrószár,
amely az eszterga által is használt befogó patronokat használja. Így csak
szépen befogom a fúrót a patronba, és a sínen éppen megmozdulni képes pontig
lazított szegnyerget előretolva pillanatok alatt könnyedén közel egy centire
befúrok a rézrúdba. A furat pontos és központos:
Most már „csak” a megfelelő
lapmérettel négyszögűre kell reszelni a furat belsejét. Igen ám, de ilyen kis
méretben lapos, háromszög, négyszög de még akár kör keresztmetszetű reszelő
sem kapható! Tehát előbb a reszelőt is el kell készítenem! A reszelőt
A kész reszelőt kiedzem. A
bal oldali látható képen látható a kész reszelő, felette a kereskedelemben
kapható legkisebb négyszög keresztmetszetű tűreszelő látható. Pedig az sem
nagy, a legvége még milliméteres átmérőjű sincs, de ezzel akkor sem lehetne
dolgozni. A háztáji reszelő szerencsére működik, lehetne jobb, ez nem is
kétséges, de ezzel együtt pár perc alatt a szükséges négyszög alakot
kireszelem-kivésem vele. Vésni viszont remekül lehet az éles és kőkemény
acéllal, ötvösmunkákra a jövőben mindig ilyeneket fogok készíteni! A bal
oldali képen látható a kész „négyszög”. Láttam már szebbet, ez biztos, de
korrekt módon illeszkedik az óra felhúzó-négyszögére, és nem lötyög.
Díszítésként végül három kis hornyocskát is esztergálok a kulcs szárára, és
elsimítom a végéről a sorját. Jó lesz, lépjünk tovább!
Most a kulcs fogóját kell
elkészíteni. A rézrudacska másik végét szépen lekerekítem az esztergán, majd
1 mm-es vastagságú fémfűrész lapot keresek a fűrészemhez, és ezzel
befűrészelem a végét.
A fogólemezt 1mm vastag
sárgaréz lemezből kifűrészelt kockából készítem el. Előbb alkoholos
filctollal nagyjából felvázolom rá az elképzelésemet, majd satuba befogva
lefűrészelem-levágom róla a felesleget. Itt rengeteget segít a
polírozó-szettben meglevő kis vágókorong, amellyel mint a papírt, pillanatok
alatt lehántható a felesleg, majd maróbetéttel nagyjából körbesimítom a
formát. Kézi reszelő csak a végén, a pontos simításhoz kell.
A kulcs fogóján a lyukakat
először 1mm-es fúróval felfúrtam, majd maróval felbővítettem, végül
tűreszelővel adtam meg azok végleges formáját. A felső kis karika vékony
peremű kell, hogy legyen, mert az óraláncra itt akasztják be a kulcsot. A
végén elsimítom és polírozom, majd a satuban befogott lemezre a kulcs szárát
– a központosságot ellenőrizve – ráütöm. Ezek után forrasztózsírral kezelem
és körbeforrasztom. Szilárdan megáll, ez többet szétesni nem fog:
Az elkészült kulcsot polírozom, majd az egészet vörösrézzel
galvanizálom alapozás gyanánt. Mivel ezüsttokos órához szántam, ezért ezután
ezüstözöm, és díszítés gyanánt a kulcs fogóján alkoholos filctollal egy Y-t
rajzolok, a kulcs szárán pedig a három kis díszítő horonyból a két szélsőt
szintén körberajzoltam alkoholos filccel. Itt nem válik ki az ezüst, megmarad
a réz színe.
Kicsit „tákolmány” ez a
kulcs, nem is kétséges, olyan XVIII. századi kinézetű-kivitelű. De nem baj,
pont ilyen korú órához szánom, és – szerintem – nem is mutat rosszul, viszont
igencsak masszív és erős darab. A célnak épp megfelel!
Eme tapasztalatokon
felbuzdulva, nekilátok egy valóban elég komoly problémát jelentő javításnak. A
javítás tárgya egy régi, 1910 körüli Elgin zsebóra. Sajátságosan amerikai
szerkezeti design, felső, a járat felett elhelyezett kiváló bimetál billegő,
Breguet rugóval, finombeállítóval, arany chatonokban elhelyezett csavaros
rögzítésű kőfoglalatokkal. A tok nagyon nehéz, tömör sterlingezüst, a számlap
– hibátlan – porcelán. A csapágyak állapota is remek, a billegő hibátlan, de
az óra mégsem jár.
A tettes hamar megvan, a horgony alsó csapja letörött. Nagyon picike
ez a csap – mint ahogyan maga a horgony is – kézbe véve alig látszik, nem
lesz könnyű ezt pótolni!
Elsőként természetesen
megpróbálok csapot fúrni. Készítek egy
Mint látható, ez egy aprócska
alkatrész lesz. A legnagyobb átmérője
Nekiveselkedem, és leesztergálom a szükséges lépcsős csapot, közben
leállok és mérek úgy tízszer. A menetet menetmetsző vassal kell
elkészíteni, ez fontos és ősi órásszerszám (az enyém egy Perrelet-féle, XIX
századi muzeális, ám tökéletesen használható jószág). A menetmetsző vas egy
kis acéllap, benne nagyszámú referencia-menettel, amelyekkel rá lehet egy
fémrúdra-drótra hajtani a menetet. A szükséges méretet nem méricskélem, hanem
a romos régi tengelydarabot befogom sikattyúba, és belepróbálgatom a
menetmetsző vasba. Hamar megtaláltam a megfelelő menetet (be is karikáztam
filccel), de a biztonság kedvéért 0.6 mm-es rézdrótra villámgyorsan felhajtok
menetet, és belepróbálom a horgonyba. Pompásan illeszkedik, rendben is van.
Ezek után az esztergába fogott kis tengelyre nagyító alatt ellenőrizve, az
eszterga orsóját kézzel tekergetve, óvatosan ráhajtom a menetet:
Miután ez megvan, a horgony
csapágylemezét próbálgatva addig csiszolgatom a csapot, amíg tökéletesen
illeszkedik, minimális holtjátékkal, mégis akadálytalanul lengedezik a csapon
a csapágylemez. Természetesen a másik csapot is el kell ugyanígy készíteni,
majd a polírozott kis tengely visszaedzeni keményre. A horgonyba csavarás
után őszintén szólva még engem is meglepett, hogy azonnal, elsőre tökéletesen
működött a dolog, az óra hibátlanul, pontosan, egészségesen jár!
A jobb oldali képen látható
az új, és a régi horgony-tengely. A képek sajnos nem túl finomak, de ezek már
nagyon pici, rosszul fényképezhető alkatrészek, az egész tengely a csapok
végpontjai között nagyjából A menetmetsző vas máskülönben
remekül használható kissé meggyötört menetű csavarok felújítására, és ha
menetmetszőnk van, akkor menetfúrónk is van! Csupán acélhuzalba bele kell
vágni a szükséges menetet, célszerűen egy vagy két hosszirányú hornyot (a
sorjázáshoz) belereszelve és kiedzve máris megvan a menetfúrónk. Megszakadt
menetek így könnyen rendbe hozhatók, és szükség esetén az esztergán akár egy
extrém méretű csavar is gyorsan elkészíthető. Szükség lehet sokszor vállas
csavarokra is, karok, rugók rögzítéséhez. Ha nincs megfelelő méretű, akkor
remek segédeszköz a régi, zsebóraméretekhez illeszkedő csavar vállmaró, ami
egy kis, kézi hajtású, sok (itt éppen nyolc) féle furatmérettel rendelkező
marógép, amely képes a normál csavar fejéből kis vállat lemarni:
A csapfúrásra visszatérve: sokkal kényelmesebben és könnyebben lehet dolgozni ugyanakkor az esztergára felszerelhető csapfúró készlettel. Ez jellemzően az adott esztergához tartozó kis kiegészítés, és egy, a szegnyeregbe befogható fúró megvezetést alkalmaz, amelynek kis lyukas tárcsáján a fúróhoz tartozó méretű lyukat befordítva igen jól központosítva, gyorsan és könnyedén fúrhatunk. Egy ilyen, a fenti esztergához illeszkedő készletet mutatnék be az alábbi képeken:
Fontos kiegészítései még az
esztergának a nagyobb méretű alkatrészek befogására alkalmas síktárcsák is.
Ezekbe lünettákat, hátlapokat, tokokat foghatunk be, és lehetőség van hibák,
sérülések kiigazítására, de az alábbi képen bemutatva látható például, hogy
egy régi, és megviselt hátlapot kiesztergálva egy síküveg beragasztásához
előkészítve hogyan készíthetünk üveghátlapot:
Nagyon finom munkák
végzéséhez a kézi késtartó azonban nem a legmegfelelőbb, ügyes és gyakorlott
kezű mester szinte mindent el tud ugyan ezzel is készíteni, de precíz
munkához, és különösen kúpos, lépcsős tengelyek készítésénél mégis nagyon
hasznos, szinte nélkülözhetetlen szerszám az esztergára feltehető szános
késtartó, az ún. „szupport”. Ez két nagyon precíz keresztszánból áll,
amelyeket csavar-orsóval mozgathatunk, mozgásukat pedig mikrométerskálán
követhetjük. A szupport szögskálán precízen beállítható elfordítva is, így
kúpos felületek kialakítását teszi lehetővé:
Jelen írásomat ezen
állapotában természetesen nem tekintem még befejezettnek, sok minden
kimaradt, amit szántam bele, ezért folytatni szándékozom, de remélem, hogy
talán némi segítséget így is nyújtott az eligazodásban a gyűjtőtársaknak! |
|
|
Érdeklődés e-mailban: info@mvltrade.hu